Irodalmi Szemle, 2005

2005/7 - BÚCSÚ ZS. NAGY LAJOSTÓL - Koncsol László: „...és lépdelünk a csillagok mögött”

Búcsú Zs. Nagy Lajostól

a szoba szelíd vadjai, az asztal s a székek körülállják, s nézik

tágra nyílt állatlélekkel az abszolút költő abszolút arcát.

*

Az eredetileg a Tanulmányok költőportrékhoz (2004) c. kötetben megjelent szövegnek ez a rövidített, módosított változata elhangzott 2005. június 17-én, Zsélyben, Zs. Nagy Lajos temetésén.

„...és lépdelünk a csillagok mögött”

Zs. Nagy Lajos ravatala fölött

(Zsély, 2005. június 17.)

Kedves Lajos! Ötvenegy éve, 1954 húsvétján jártam itt nálatok először, Zsélyben. Nemcsak az ilyenkor kötelező legényes ünnepi italoktól, hanem az ünneptől, fiatal voltunktól, a nagy várakozásban élő zsélyi leányok rejtett pillantásaitól, terveinktől és barátságunktól is lankadatlan mámorban áztunk. Átgyalogoltunk Sklabonyára, ahol világra jöttél, megnéztük bölcsőd, a kovácsműhely nyomait és Mikszáth szülői házát, szemben a temetővel s az író családjának sírjaival, s már nem tudom, odamenet vagy visszajövet-e, a Marseillezt énekeltük, ahogy komáromi gimnáziumunkban tanultuk, franciául: „Allons enfants de la patrie, le jour de gloire est arrivé...” Gyerünk, hazafiak, ránk virradt a dicsőség napja... És ezekben a nagy pillanatokban, ezen a zsély-szklabonyai országúton megfogadtuk egymásnak, hogy gondozni fogjuk egymás szövegeit, hogy keresztkomák leszünk, hogy elparen- táljuk egymást, és emléktáblát állítunk egymásnak. Te mentél el korábban, s enyém lett a feladat, hogy játékos fogadalmunkat, mely előbb komoly, mára pedig komor valósággá lett, teljesítsem. Szombaton délelőtt tízkor hagyta el porhüvelyedet a lélek, s három óra múlva, de még tíz perccel halálhíred vétele előtt egy talányos erő az írógépemhez lökött, s írni kezdtem búcsúbeszédemet. Gondolom, Te voltál, aki fekvőhelyemről, egészen más gondolataim közül a dolgozószobámba taszigáltál, a forradalmi himnuszt ilyenformán parafrazálva: „Allons, mon ami, le jour des adieux est arrivé...” Gyerünk, barátom, ránk virradt a búcsúzás napja. Nyolc sort írtam le beszédemből, mire megszólalt a telefon, hogy hírül adja: immár csak az anyagtalanban, az örökkévalóságban, emlékeinkben és életművedben létezel.

Öntörvényű ember voltál, aki örök mámorban él. Ahhoz, hogy föllazulj, nem is volt szükséged párlatokra. Te a világtól voltál mámoros. Kovács őseidtől, akikre méltán voltál büszke, erős szervezetet, kemény izmokat örököltél. Vasgyúró osztálytársainkat, Csizmár Miklóst, Mag Ottót, Máté Pistát csodáltad, Papp Laci volt a bálványod. Kacagtál, ha sikerült úgy kezet fognunk, hogy fölszisszentem a szorításodtól, s ha nincs ez az örökölt állóképességed, már rég elmentél volna, mint közös barátunk, Csizmár Miki, akivel együtt merültetek alá olyan mélységekbe, ahova bárhogy szerettelek, nem tudtalak benneteket követni. Megmámorosod-