Irodalmi Szemle, 2005

2005/1 - SZALATNAI REZSŐ 100. SZÜLETÉSNAPJÁRA - Mayer Judit: Szalatnai Rezső, a tanár és az ember (előadás)

Szalatnai Rezső, a tanár és az ember

re, tisztességre, toleranciára azokban az elvadult időkben. Magyarnak nevelte tanítványait, de nem nacionalistának, óvta őket a szélsőségektől, és amennyire csak lehetett - mert ne felejtsük, hogy a fasiszta Szlovák Köztársaság állami iskolájában voltunk -,felvilágosította a diktatúrák, így a nácizmus veszedelmeiről. Az igazi értékekre hívta fel diákjai figyelmét irodalomban és művészetben egyaránt. Fontosnak tartotta az iskolán kívüli művelődést, arra biztatta a diákokat, olvassanak jó könyveket, járjanak el a kulturális rendezvényekre, színházba, nézzenek meg egy- egy jó filmet, hallgassanak zenét, ismerjék meg városuk múltját, menjenek el a múzeumba, nézzék meg a képkiállításokat. Az önképzőkör keretében is javasolt programokat, például szavalóverseny rendezését. Meghirdetett néhány pályázatot, biztatta a tehetséges gyerekeket, írjanak verset, prózát, kritikát, elbírálta ezeket a munkákat, tanácsokat adott. Az 1940/41-es tanév végére megszületett az akkor első nyomtatott önképzőköri kiadvány, a Pozsonyi diák, amelyben a diákoknak az év folyamán készült legsikerültebb írásait adtuk közre. De hát akkoriban még az ilyen kézirat gyanánt kiadott néhány ívnyi füzet kinyomtatásához is kellett a cenzor engedélye. Szalatnai Rezső tudott bánni az emberekkel, még a cenzorokkal is. Engem is magával vitt a cenzorhoz, és szépen megkérte, hogy mielőbb adja áldását a kis füzetre, mert hiszen nincsen abban semmi politikai vagy pláne államellenes dolog. Nagyon nívós anyag - mondta s ezt Barták úr, mármint a cenzor, mint jó irodalmi érzékkel megáldott ember nyilván értékelni fogja. A cenzor jóindulatú ember volt, és valóban 24 óra elteltével megadta a szükséges engedélyt.

Szalatnai Rezső nagyon fontosnak tartotta általában a szlovák-magyar megbékélést, s ennek egyik eszközét abban látta, hogy a szlovák és a magyar iíjúság ne szigetelődjék el egymástól. Ezért javasolta 1940-ben, hogy a magyar gimnázium önképzőköre vegye fel a kapcsolatot az egyik, a Grössling utcai szlovák gimnázium önképzőkörével, és a két iskola diákjai megfelelő műsorral rendezzenek közösen egy délutáni összejövetelt. Csodálatos módon ez sikerült is, mindenki elégedett volt, ám még egy ilyen összejövetelre már nem kerülhetett sor, mert közbeszólt a felsőbbség, Sivák oktatásügyi miniszter személyében. A miniszter kifejezte nemtetszését és azt az óhaját, hogy efféle rendezvények ne ismétlődjenek.

Mint nagydiákok ismertük tanárunk iskolán kívüli tevékenységét, olvastuk az újságcikkeit, sokszor fordultunk hozzá különféle problémáinkkal, tanácsát kértük, egyszóval bizalommal voltunk hozzá, s ő soha vissza nem élt ezzel.

Már az első köztársaságban és természetesen a szlovák államban is tevékenyen részt vett a magyarság kulturális életében. Itt most nem az én feladatom méltatni itteni és későbbi magyarországi irodalmi tevékenységét; arról szeretnék szólni, amit sokan az idősebbek közül talán már elfelejtettek, a fiatalabb nemzedékek pedig meg sem tudtak. Arról az áldozatos munkáról szólnék, amelyet Szalatnai Rezső a második világháború befejeződése után, 1945 és 1948 közt végzett a megújult Csehszlovák Köztársaságban a magyarságot sújtó súlyos csapások idején, a kíméletlen üldözés éveiben. Nem csoda, hogy kevés szó esett minderről, hiszen