Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - Szalay Zoltán: Raszkolnyikovok (novella)
Raszkolnyikovok kalomra, mikor pedig az eljöhetett volna, megérkezett ez a veszélyes férfi, akitől megijedt. Egész éjjel ott fetrengett a váróteremben. Később már inkább vágyott pálinkára, mint vérre. Az edző elszívott egy cigit a váróterem mellett, mikor pedig a gyerekeket hazavezette az óvónő, maga is távozott. Idegesítette, hogy dohányzik. Akkor szokott rá, mikor abbahagyta a focit. Azóta egyre tunyább lett, egyre kevésbé vigyázott az egészségére. Mégis továbbra is erősnek érezte magát, tudta, hogy fél másodperc alatt el tudná intézni azt a disznót, aki a gyerekeket leste a váróteremből. Hazament, s közben egyre inkább foglalkoztatta, hogy milyen élvezetes, igen, élvezetes lenne levezetni a feszültséget azon az alkoholista állaton, aki ott dekkolt a buszmegállónál. Egész este ezen töprengett. A fürdőszobában, meztelenül a tükör előtt állva elpróbált néhány ütést, melyekkel könnyedén hatástalaníthatná a rohadékot. Kívánta a harcot, és szinte gyötrelmet okozott neki, hogy senkivel nem mérhette össze erejét. Felesége későig egyik barátnőjével trécselt az ébédlőben, ő pedig olvasni próbált, de képtelen volt szabadulni az erőszak démonától. Le sem hunyta a szemét az éjjel. Felesége később feküdt le, mint ő, és olyan fáradt volt, hogy alig szólt hozzá egy-két szót. A férfi szinte reszketett. Az óvónő szintén nem aludt az éjjel. Gondolkodott. Sokféle gondolat megfordult a fejében, s nagy részüket idétlenségnek vélte, saját magán nevetett magában, hogy ilyesmik jutnak az eszébe. A férfin gondolkodott, aki a váróteremből leste. Arra gondolt, meg kellene keresnie azt a férfit és meg kellene ölnie. Habár utálta az erőszakot, mégis határozott küldetéstudatot érzett magában annak az embernek a meggyilkolására. Felesleges ember, gondolta. Mint abban a regényben, abban az orosz regényben. Csakhogy ő nem azért tenné, mert meg akar ölni valakit, hanem mert az az ember egyszerűen szükségtelen. Meg kell tőle szabadulni. Veszélyes mindenkire - elsősorban saját magára, de nem kevésbé környezetére, például az ártatlan kisgyerekekre, akik ki vannak szolgáltatva neki, állati ösztöneinek. Képtelenség, gondolta aztán. Ölni, képtelenség. Csak játszunk magunkban a gondolattal, mert azt megtehetjük büntetlenül, kacérkodunk vele, szinte visszaélünk vele, hogy gondolatban bármit megtehetünk. Nem ugyanakkora bűn-e, gondolkodni ezen a szörnyűségen, mint megtenni? Nem valami csökevénye-e ez állati múltunknak? Az óvónő nem hitt felsőbb hatalmak létezésében. A természetben hitt. Félte a természetet, mert úgy gondolta, ő visszavág, ha ellene cselekszünk. A gyilkosság szerinte a természettel szemben elkövetett bűnténynek számított. Eszébe jutott a férfi is. Az edző, aki ott állt a vegyesbolt mellett, aki talán segített is volna, ha baj van. Az edző igazán tisztességes férfinak tűnt, felcsigázta az óvónő érdeklődését. Megtetszett neki, és megint csak eljátszott a gondolattal, mi lenne, ha meghódítaná őt. Tudta, hogy családja van, de ez nem számított: a házasság nem a természettől származik, a házasság az ember egyik elég gyatra találmánya, amelyről már számtalanszor bebizonyosodott, hogy egy nagy tévedés. Az