Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - Szalay Zoltán: Raszkolnyikovok (novella)
Szalay Zoltán Egy seregnyi veréb ugrándozott a játszótér mellett. Néha felszálltak, hogy aztán ugyanoda visszaereszkedjenek. A fiatal hölgy lelkesen magyarázott a két kislánynak, valamit a homokvárak szakszerű építésének módszereiről. Óvónő volt a helyi óvodában, így igazán értett a gyerekek nyelvén. Szinte csak velük érezte igazán jól magát. Most szonban valahogy nem tűnt túl felszabadultnak. Mikor például a férfi felbukkant a vegyesbolt fehér-kék-pirosra festett épülete mellett, gyanakvóan mérte végig. Máskor pedig a buszmegálló rozoga bódéja felé vetett vizsgálódó pillantásokat. A férfit ismerte, de nem túl alaposan. Annyit tudott róla, hogy edző egy pozsonyi focicsapatnál, de még soha nem beszélgetett vele. Tulajdonképpen tartózkodott a férfiaktól, annak ellenére, hogy azok nem tartózkodtak tőle. Sokan ostromolták, de mindenkit lerázott. Utálta a rámenős férfiakat. Egyetlen pasassal bírta ki hosszabb ideig, másfél évig, de aztán ezt a kapcsolatot is túl „nehéznek” találta. Jobban érezte magát a gyerekek között. Ezen a napon nem tervezte, hogy kijön a gyerekekkel, csak éppen bevásárlásból igyekezett haza, mikor látta, hogy a csöppségek itt játszanak a gyér berendezésű játszótéren, s csatlakozott hozzájuk. Szerették őt a kicsik, mert nem úgy bánt velük, mintha tudatlan apróságok lennének, hanem egyenrangú társak. Órákig képes volt homokozni a gyerekekkel. Nem tudta, ki leskelődik a buszmegállóból, de érezte, hogy valami veszélyes fickóról lehet szó. Ezért nem is akarta itt hagyni a kicsiket, akik csodálatosan érezték magukat. Félt. Erezte a környékre telepedett baljós hangulatot, mintha köd lett volna, bár pára nem volt a levegőben. Egy fej bukkant elő néha, de csak pár pillanatra. Valami sötét részlet a leskelődő valakiből. A leselkedő valaki azon tépelődött, kirohanj on-e. Befészkelte magát a váróterembe, mint valami várba, csak néha-néha dugta ki a fejét, hogy körülnézzen, és átpásztázza a környéket. Látta a gyerekeket, és megjött az étvágya. Azon törte fejét, kitörjön-e, akár Zrínyi Miklós és hős társai, és megtámadja-e a kölyköket, elkapja-e valamelyikük vékony kis testét és lerágja-e róla azt a falatnyi húst. Határozott kedvet érzett a dologhoz. Csakhogy észrevette, hogy egy nagydarab, izmos férfi is itt mászkál, és figyeli őt. Túl éber és túl erős volt az a férfi. A leskelődő tudta, hogy ha megtámadja a gyerekeket, ez a férfi szétveri a fejét. Nem szabadott kockáztatni. Lesz még idő. Holnap visszajön. Holnap, mikor tiszta lesz a levegő. Akkor megteszi. Elintézi őket. Mind egy szálig. Ezek a nyavalyások legalább annyira feleslegesek, mint ő maga, gondolta. Feleslegesek. Vérzett a keze. Nem tudta, hogyan keletkezhetett a seb a kézfején, de erőteljesen vérzett, innia kellett a kiömlő vért, hogy az ne csurogjon szét mindenfelé. Nyalta a kezét, akár egy kutya, itta a vért, s úgy érezte, mintha már valamelyik kölyök vérét inná, mintha már kettészakította volna az egyik prücsök cingár kis testét, és abból nyalná a meleg, fiatal vért. Elterült a földön, alig volt magánál. Pedig aznap nem is ivott semmit. Szinte az egész napját itt töltötte. Várt a megfelelő al
