Irodalmi Szemle, 2005

2005/7 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2005 - Fónod Zoltán: „Európa vadonában” vallatja a történelmet... - Gál Sándor életművéről, munkásságáról

Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2005

éves emberidő... ott él bennem, bennünk valahányunkban egy csodálatos belső térben,... amióta verset írok, ezt a belső teret és ezt a teljes időt igyekszem emberi nyelvre átfogalmazni”.

A vers így lesz „örök teremtés” a költő számára. Olyan csoda, amely „kívül esik a halálon” (Hitel, 2004/2).

Irodalmunknak elszánt és bátor kísérletezője Gál Sándor a prózairodalom területén is. Tőzsér Árpád a „pusztulás méltósága” metaforával tisztelte meg hatvanadik születésnapja alkalmából. Novelláskötete 1968-ban látott napvilágot, de már 1961-től jelentek meg elbeszélései, karcolatai a hazai magyar sajtóban, köztük az első novellájaként számon tartott Sárház című is. A kötet legerőteljesebb novellája az Áradás után című szerelemi történet, továbbá a címadó Nem voltam szent (melyben a szerző két éjszaka kalandját eleveníti fel), valamint a Hotel ipszilon és az Akinek fél szemét kiharapta a kutya című (melynek témája az emberi kiszolgáltatottság). Nincsenek benne nagy történelmi tablók, vannak viszont emberszabású történetek, élmények, melyek nélkül irodalmunk szegényebb lenne.

Egyéni hangételű, igényes novellái és elbeszélései Kavicshegyek című válogatott kötetében (1979), két, későbbi címadó novellája (Kavicshegyek, Első osztályú magány) a Múmia a fűben című kötetében jelentek meg (1970), és ez írói fejlődése szempontjából is jelzésértékű lehet. Az érett, rangos novellisztika egyik útjelző kötetének számító fekete ménes (1981), melyből kiemelkedő elbeszélésként, riportnovellaként marad meg emlékezetünkben A király (1971) vagy a Családi krónika (1977) és a Fekete ménes (1980), illetve a Tábori lapok (1981). (Az évszám az Irodalmi Szemlében való közlés időpontját jelzi.)

Gál Sándor Mesét mondok, valóságot (1980) című szociográfiai hűségű és lírai ihletésű szülőföldkönyve is elismerést aratott. Első köteteit illetően Görömbei András a kísérletező novellista jellemző vonásának tekinti, hogy „novellái általában nem egy központi mag köré épülnek, hiányzik belőlük a boccacciói »sólyommotívum«. Közérzet-novelláknak nevezhetnénk ezeket az írásokat... Egy közérzetet, hangulati, érzésbeli állapotot világítnak meg a lazán egymáshoz kapcsolódó cselekményszálak”. Görömbei a „csendes drámák” csehovi eseménytelenségét véli felfedezni novelláiban, melyekben a „hősök” nem cselekszenek, hanem „legjobb esetben velük történik valami”. „Gál hősei szenvednek a magánytól, valamiféle belső gátoltságtól, amely nem engedi, hogy otthon legyenek a világban”. Az első személyű elbeszélések, Görömbei szerint, sokféle hatást (Hemingway, Móricz, Kafka) mutatnak, de a szenvedés, a magányosság érzése mögött mindenekelőtt a kisebbségi sorsban élő hősök életérzését, az idegszálaikba beleivódott egyéni és közösségi tragédiákat fedezhetjük fel.

Gál Sándor hőseit egy tisztább életeszmény vezérli, ezért küzdenek, és ezért buknak el. A humánumot védik, azt adják tovább. „Szeretnék egyetlen életű, egyetlen sorsú jelen idejű ember lenni” - mondja a Fehér piramis történetmondója. (A novella a Múmia a fűben című kötetből maradt ki.) A megfejthetetlen „én” útvesz