Irodalmi Szemle, 2005

2005/7 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2005 - Fónod Zoltán: „Európa vadonában” vallatja a történelmet... - Gál Sándor életművéről, munkásságáról

Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2005

azt is, hogy a korszerű útkeresés kérdésében vagy az elavult szemléleti formák tagadásában azt az utat járja, melyet (ez idő tájt) Tőzsér Árpád vagy Cselényi László választott. A „viszonylag maximálisan objektivizált” vers típusának első jeleit Tőzsér (A lírai vallomás hogyanja c. írásában) a Napéjegyenlőség című kötet verseiben fedezte fel, s az ösztönzők között Nemes Nagy Ágnes líráját említette. A későbbi kritika a Kőlapok című kötetről szólva Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes, Tandori, illetve Eliot, Pound, Holan és Holub nevét emlegette. Ezek a hatások - természetszerűen - a szlovákiai magyar líra más képviselőinél sem voltak ismeretlenek.

Gál Sándor közel fél évszázados költői munkásságáról ma már elmondhatjuk, költészetéből nem hiányoznak azok a versek sem, amelyek a személytelenből és anyagtalanból a véges lét vigasztalanságát, az elmúlás elkerülhetetlenségét fogalmazzák meg. Az időélmény jelenik meg például a Tisztább havakra (1976) című kötetében. Költészetének csúcsát munkássága első két évtizedében a Folyó (1978) című kötete jelentette. Későbbi kötetei - köztük az Új Atlantisz című válogatás, 1982-ben - ezt a vonulatot erősítették. Verseivel, „út és útlevél nélkül” indul „a hangtalanság őserdején át / lépésenként/ gyalog / magunk után” (Rézkarc a Mik- lós-börtön falán). Ezen a nyomvonalon valóban elindulhatunk (az átélt múlt, a megélt jelen és) a remélt jövő tágas időtartományaiba, hogy megismerjük önmagunkat, számba vegyük Veszteségeinket, s megkeressük holnapi reményeinket. A „fájdalom árnyékában” élő embert faggatja, akiből „az Idő a Tér s az Értelem háromszöge” pattintja ki a szót.

Számadásra ösztönző versei közül talán a Jelentés az időnek az egyik legfélelmetesebb. Az „út” itt ugyanis nem a térben, hanem a negyedik dimenzióban, az időben fut, ahol a „letört ágú fák”a pusztítás nyomait szimbolizálják, míg a „befelé mélyülő üregek” a hiány, a pusztulás szinonimáiként jelennek meg. Akárcsak Adynál (A szétszóródás előtt című versben) a templom-képzete, - a „Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre/ ... S még a templomot se építettük föl”- vagy Pilinszkynél (az Apokrif, vagy a Stigma, illetve Téli ég alatt c. versekben) lényegében a „Mert elhagyatnak akkor mindenek” gondolata fogalmazódik meg Gál Sándor versében is (talán szikárabban, darabosabban) azzal a félelmetes jövőképpel, hogy: „újra megkövesül a csend és a szív és a szó / és az űr széteső testünk maradékait megőrzi”. Az „elveszünk, mert elvesztettük magunkat” jelképi szinonimája ez, mely akárcsak Adynál, Gál Sándornál is üzenetértékű.

A nemzeti identitásvesztés egyik félelmetesen szép verse a távolodók. „Kevesebb a szó, kisebb a lélek”, síkságok, dombok, folyópartok vonulnak a versben, és „száll a semleges ég” is „a nyelvük vesztett tétovákkal / akik csak mennek egyre mennek / akik egyre csak távolodnak”. Az önfeladás, az „önmagukból ...kitán- torgás” egy apokaliptikussá emelt pusztulásképben teljesedik ki a versben, mintegy mementóként is az otthon maradottaknak.

Gál Sándor (A versben megvalósuló életről) ma is azt vallja: a „több millió