Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2005 - Fónod Zoltán: „Európa vadonában” vallatja a történelmet... - Gál Sándor életművéről, munkásságáról
Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2005 * A méltatás elhangzása után Fónod Zoltán ismertette a kuratórium döntését Zs. Nagy Lajos váratlan halálával kapcsolatos kérdésekben. E szerint a kuratórium az Életműdíj odaítélését jelképesnek tekinti, és a díjjal járó értéket (35 ezer Sk) a kegyeleti kiadások fedezésére és az elhunyt költő emléke megőrzése érdekében síremlék felállítására fordítja. „Európa vadonéban vallatja a történelmet...” Gál Sándor életművéről, munkásságáról A szlovákiai magyar költészet elmúlt évtizedeit, ellentmondásait, szembenállásait vizsgálva jutottak eszembe a minap Illyés Gyula szavai, melyeket a költészet egyetemességéről fogalmazott meg, több mint negyedszázada: „... ha egy irodalom - akár egy nemzeté, akár egy kontinensé - sok részre oszlik, ez önmagában nem a gyengeség jele. Sőt. A család, amelyben nyüzsögnek a gyermekek, akár ci- vódva, kétségtelenül egészségesebb, erősebb, mint az, amelyben bármily kitűnő nagyapa egyetlen unokában folytatódik.” Érvényesek lehetnek ezek a szavak napjaink irodalmi állapotai megítélésében is. Irodalmi berkeinkben némi ellentmondás tapasztalható Gál Sándor (és költőtársai: Tóth Elemér, Batta György és Bárczi István) nemzedéki besorolásában is. Úgy könyveli el őket az irodalomkritika, mint akik „nemzedéki státus” nélkül jelentek meg a kisebbségi magyar költészetben. Persze, nem a státus az érdekes, hanem a lényeg, éspedig, hogy néhány évtizede rangos költőként ismerjük őket. Ma már vitán felüli az is, hogy a legerősebbnek az a vonulat bizonyult, melyet Gál Sándor költészete képviselt. Sajátos egyéni adottságával magyarázható, hogy a novellista Gál Sándor is csakhamar helyet követelt magának az irodalomban. A művészi kifejezésért vívott erőteljes küzdelem eredménye lett, hogy kifejezőereje gazdagodott, világképe tágult, s költőként és prózaíróként ezek az erényei müvek révén bizonyították helyét és rangját irodalmunkban. Egyértelmű ma már, hogy sikeres alkotói tevékenysége révén küzdötte fel magát a kisebbségi (szlovákiai) magyar irodalom élvonalába, s a ma már József Attila-díjas írónak megbecsült helye van az egyetemes magyar irodalomban is. Költőként, az indulását követő években a népi-nemzeti gondolkodás sajátos képviselője volt (ezen a nyomvonalon indultak egyébként kortársai is). Az első években érdeklődésének homlokterébe a nemzeti megmaradás sorskérdéseit, az egyéni és közösségi gondolkodás kérdéseit állította. Adyra emlékeztető magyarságféltés, látomásokkal erősített víziók, figyelmeztetések tették erőteljessé gondolatait, melyekbe az emberi méltóság imperativusa és az anyanyelv féltése éppúgy belefért, mint a nemzeti önazonosság erősítése és az önismeret vállalásának igénye. Sorjázó verseskötetei (Arc nélküli szobrok, 1964; Napéjegyenlőség, 1966; Szabad vonulás, 1969; Kőlapok, 1973; Tisztább havakra, 1976) költészete kiteljesedésének erőteljes bizonyítékai. A hatások sokfélesége mellett versei nyilvánvalóvá teszik
