Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - POSONIUM IRODALMI ÉS MŰVÉSZETI DÍJ 2005 - Duba Gyula: A költészet tragikus szépsége - Zs. Nagy Lajos élete és munkássága
Posonium Irodalmi és Művészeti Díj 2005 vén tragikus életet hozott számára. S olyan létszem lé letet, amely a személyes élményeket közösségi összefüggésükben érzékeli. Versvilága irodalmunk első két nemzedékének az életútját jellemzi. A közös létfeltételek és azonos valóság törvényei és értelmében teszi ezt. Amikor az Ártatlanokban azt mondja: „Légy alázatos, / hulló hajadból fonj kanócot, / készítsd magad a máglyát”, nemzedékek lelkében mozdul újból a szorongás! Mint ahogy a Szlovákiai magyar költőfohásza az Úrhoz című versében mondja: „...mert tüskés a mi sorsunk, mint a kaktusz, / és kemény is, mint a kosok szarva. ” A „barlangból” 1971-ben üzen, Isapur dalait 1977-ben zengi. Cudar elégia című kötetével 1981-ben éri el ötvenes éveit, bölcsen és sokat tudón, rengeteg tapasztalattal és lelki élménnyel, mely valóságanyag pazar öniróniájában érvényesül. Ez az önirónia, a humoros szemlélet és mély önvizsgálat eredménye, Zs. Nagy költészetének legnemesebb értéke. Manapság, az érzéketlenül nyegle és szemérmetlenül magbiztos iróniának az országlása idején éppen az ő pompásan groteszk iróniája igazolja, hogy az igazi humoros és ironikus szemlélet inkább bölcsen visszafogott, mint rámenős, nem a lenézésnek és önző felülemelkedésnek a lehetősége, sem az értelmi érzéketlenségnek és szellemi (ál)csillogásnak a műfaja, hanem a lelki egészség és bölcs elviselés lehetősége, az erkölcsi fölény és emelkedettség fegyvere. Az emberi kicsinység sérthetőségének és a felülemelkedettség pátoszának a harmóniája! Emberke, küzdj! Pompás humoreszkjei és groteszk karcolatai is ezt fejezik ki, a jó életérzésnek és kedélynek azokat a benső nedveit, amit a görögök egykor a humor forrásaként képzeltek el. Szó esett korábban a sorsszerűségről, de akár a végzetről is szó eshet, mint a költői életív és a lírai létezés velejáróiról. Jól tudta ezt költőnk is, alighanem mindig is sejtette. Alig negyvenévesen írta És majd eltűnök című versét, művészpályája delelője kezdetén. Amikor az Isapur panaszaiban magáról így beszélt: „Látjátok feleim, Isapur lettem, / csontváz istenfi korhadt kereszten, / csörömpölök feke- tedetten, /kiszikkadt aggyal, eltemetetlen. ” Pedig azután még szép versek következnek, termékeny, bár nehéz évek, s milyen sok szép verssel?! Ilyen verseket csak az írhat, aki szabadon él és nagyon őszintén ír! Néha úgy érzem, egyre kevesebb a mélyen őszinte költő. S ezzel arányosabban egyre több a felszínes, a csinált vers! Mintha a lírikusok a formakeresés bűvöletében szem elől tévesztenék a dolgok lényegét. Száguldó képzelettel és felcsiholt nyelvérzékkel szállva az élet jelenségei felett, valahogy átrepülik a komor mélységeket. Máskor a divatos szavak és bonyolult fogalmak bozótjában tévelyegnek. Zs. Nagy szavai, képei, verssorai úgy folynak, mint egy pompás gyöngysor felfűzött szemei. Kemények, áttetszők, remekül érleltek. Igazgyöngyök, melyek termelésébe belehal a beteg kagyló. Nagyon mélyre merült értük a gyöngyhalász! Duba Gyula
