Irodalmi Szemle, 2005
2005/7 - Csordás János: Jönnek az oroszok (novella)
Csordás János mai meglátogattuk a főtéri borbélyműhelyben apámat és megmondtuk neki, hogy kint vagyunk -, s türelmesen, némi felfokozott izgalommal várakoztunk. Közben nézelődtem és hallgattam, ki mit mond. A református templom tornyát éppen tatarozták, az állványzaton közismert fiúkat pillantottam meg. Villámgyorsan elterjedt a hír, hogy Diklič Dušan és a barátai, akiket huligánoknak tartottak - holott egyszerű kisvárosi hippik voltak, kik a nyugati hippimozgalom híveit igyekeztek sajátos módon és helyi szinten utánozni felmásztak az állványzatra. Senki nem szólt rájuk, békén hagyták őket; a fő attrakciót mások szolgáltatták, velük nemigen törődtek... Sejtettem, nem véletlenül másztak fel oda, Dikličék és a tetteik elhírhedtek. Előbb a dübörgés hallatszott a Tátra Szálló felől. Efféle mély, morajló dübörgést a filmekben hallottam, a valóságban azonban félelmetesnek hatott. A tank dübörgése - főleg a szovjet gyártmányúé - nem téveszthető össze semmilyen más jármű dübörgésével. Ez a dübörgése valószínűleg akkor raktározódott el bennem. A DT 54-es lánctalpas traktor is meglehetősen hangosan dübörgött, de a tank mesz- sze felülmúlta. A dübörgés a főtéren egyre erősödött - az első tankok a Temják textilüzlet előtt lehettek. A Vasút utca felől jöttek a Tompa téren át. Mind jobban izgatottá váltam, mert járművet nem láttam közeledni, hiába tekintgettem a női fodrászat felé, a főtéri kockaköves főút kanyarulata kongott az ürességtől. Csak a dübörgés jött és érzékelhetően erősödött, ahogy sokasodtak a tankok a város utcáin. A Jánosi utca forgalma leállt, az úttesten, a büfé előtt emberek tolongtak. Az iszonyatos dübörgés mellett más nem hallatszott. A tömeg nem hurro- gott, nem kiabált, nem morajlott, nem hullámzott; a tömeg fegyelmezetten, csendben és döbbenten szemlélődött. Aztán a kanyarban felbukkant az első tank, előbb a hosszú csöve, majd a lapos teste. Anyám megfogta a kezemet. Az első tankot követte a második, a harmadik és a többi... Felbukkantak más katonai járművek és láthattuk a katonákat. Diklič Dušan és társai a református templom állványzatáról rothadt paradicsomokkal dobálták meg az oroszokat. A katonák nem reagáltak a fogadtatásra, más városokban is hasonlóképp „üdvözölhették” őket, megszokhatták az ilyesmit... (Szerencsére Rimaszombatban a főtéren nem lőttek senkire...) Nekem rögvest szemet szúrt a katonák kora és különös ruházata. Páran szinte még gyereknek néztek ki... Ekkor láttam életemben először vágott szemű, sötét képű embert, azaz kirgiz vagy mongol kinézetűt. Ezeket alaposan megbámultam. A ruházatuk milyensége a körülöttünk állóknak is feltűnt. Felettébb elcsodálkoztam azon, mennyire ócska és kopott a közkatonák uniformisa, az egész egyszeriben olyannak látszott, mintha a hadsereg közvetlenül a második világháború valamelyik keleti frontjáról jött volna hozzánk, mintha az eltelt huszonhárom év a- latt nem lett volna idejük és módjuk átköltözni vagy felruházkodni. Némelyek, a- kik a tankokon jöttek, piszkosaknak látszottak. Minden bizonnyal bűzlöttek is, hisz
