Irodalmi Szemle, 2005

2005/6 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES DUBA GYULÁT - L. Erdélyi Margit: Az Éden kristályfái (tanulmány)

Az Éden kristályfái

zatossága, szelídsége sokkal bonyolultabb jellemet mutat a drámában, mint a bibliai szövegben. A drámai műben Istenhez való kapcsolata olykor neki is meginog, ő is sokallja az áldozatokat. A katartikus élethelyzetekben azonban alapérzése a következő: „Alázat nélkül megöl a félelem.”(61.) Azt is bevallja, hogy irigyli Káint az oroszlánkölyök magatartásáért, s éppen emiatt dühében nemegyszer majdnem megöli őt. Testvére feltételezett elveszésekor, vagy vélt halálakor mindig felvállalja a káini magatartást is. Arabellával való kapcsolatára nem annyira a szerelemérzés jellemző, mint inkább a férfi birtoklásvágya. Alibizmusa, hogy mindent Isten parancsaival magyaráz meg, a legkevésbé teszi őt szimpatikus figurává. Rosszul van a vér látványától is, de napirenden vért folyat, véres kő van a kezében, s az Úr parancsára bárkit megölne.

Arabella még „csillagporos” helyzetében - amikor lehetne akár főnixmadár is, azaz halhatatlan maradhatna - választásra kényszerül. Ábel és Káin közül, akiket nem ismer - férjet kell választania. Ábel nógatására, s elbűvölő szavai miatt is őt választja s vele egyben a visszavonhatatlan halandóságot. Később a lány rájön, hogy Káin az igazi férfi számára, s beleszeret. Az újra meg újra bekövetkező sas- jajkiáltások jelzik, az emberi döntések következményei tragikusak lesznek. Arabella végül teljesen elfogadja Káin eszméit, és egyszer s mindenkorra a férfi mellé áll.

Éva szavaiból, viszonyulásából is sokszor kisejlik, hogy Káin a kedvence, hogy álmaik is hasonlóak. Neki meséli el a múlt titkait, vele, azaz „csillagjáró, égben gyalogló fiával” vállalkozna a nagy útra még egyszer életében, hogy bejusson az Édenbe.

Ádám férfibánatával van leginkább elfoglalva, de Káin vélt elvesztésekor lelke legmélyéről tesz vallomást, bizonyítva emberi méltóságát is: „Nem kellett volna elvenned őt, Uram.(...) Az én fiam nem óhajtott helyedbe ülni. Nem a létedre tört: önmagát akarta megőrizni. Saját akaratát, személyes felfogását az ember állapotáról és kötelességéről, Terólad is, aki csak gazdagabb, tán erősebb is lehetnél az ő különvéleményével. (...) Lázadó, összeesküvő, ellened fölkelő, harsogtad bizonyára, mikor megölted őt. Pedig azt is mondhattad volna: más, mint amilyennek elképzelted. (...) Káin fiam elunta, meg is gyűlölte a füstölést, a térdeplést a véres oltárkő előtt. Ha élne, megfeddeném ezért, de mivel porba sújtottad, mint ellenségedet, bátorkodtam tőled megkérdezni: mire szántad az emberi térdeket? Térdeplésre vajon? Mire szántad az emberi nyelvet? Könyörgésre vajon? Mire szántad a fejünket? Hogy lehajtva hordjuk? (...) Magam is ettem a tudás fájának mai napig tiltott gyümölcséből. Különös íze volt, a szívemhez kaptam tőle.”(61-62.)

Káin - fentebb leírtuk - az önérzetes ember, az emberi méltóság megtestesítője. O is szereti és imádja Istent, de nem tűri igazságtalan, önző elvárásait, követeli tőle szülei és saját jussát, teremtő elképzeléseihez segítségét kéri. Szereti testvérét is, meg akarja őt érteni, áldozatot hoz érte. Szüleit nem marasztalja el bűneik miatt, Éva álmainak megvalósítója akar lenni. Legnagyobb keserűségében is vállalja a kihívást. „Nincs más utam. Csak a lehetetlen.”(80.) Arabellát, miután az