Irodalmi Szemle, 2005

2005/6 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES DUBA GYULÁT - L. Erdélyi Margit: Az Éden kristályfái (tanulmány)

Az Éden kristályfái

ja ki a két szint értékbeli másságának felismerését vagy éppen azok elhatárolódását. Esetünkben az alsó szintet a földi élet, az ember valós világa képviseli, amelynek pontos térmegjelölését és temporális behatárolását sajátosan - választott céljának vonzása szerint - oldja meg az író. Erről az alsó szintről elvágyik minden hős, meggyőződése szerint értékesebb célokat választva.

A felső szintet képviselő transzcendens világ, az Isten világa, az Éden, ha úgy tetszik, a megcélzott Végtelen, olykor a Lehetetlen, mind egyenlő a pozitív értékrenddel - noha elvonatkoztatott de következetesen és principálisán is értékadó szint. Úgy véljük, a kétszintes dráma viseli el leginkább a mítosz, az utópia, a reminiszcenciák intenzív uralmát a valóságelv fölött. A reális élettények s az illúziók kettős, ellentétes világát leginkább ez a műfaj fogja be a dráma immanens eszközeivel. A felső szint - pár excellance - minden szereplőre húzó hatást gyakorol, ezért azt ezúttal nevezhetjük akár az örömelv tengelyének vagy boldogságnak is, amelyre a szándék, a vágyakozás irányul. Ez a vágyakozás nem minden alak esetében kapcsolódik aztán cselekvésre, pontosabban olyan cselekvésre, amely a vágy beteljesülésekor fellépő örömet, boldogságot eredményezi, illetve a jelen drámában pusztán eredményezhetné. Következésképp az elveszett Paradicsom miatt érzett fájdalom, nosztalgia mintegy okként, a vágyott Éden pedig mint cél jelenítődik meg közös késztetésként a dráma felső szintjének aurájában. A közbülső változók, az egymástól nagyban különböző karakterekben és cselekedeteikben rejlenek. Egyikük csupán a szándékig, másikuk az elhatározás megfogalmazásáig, harmadikuk már a tettekig eljutva közelíti meg a célt.

Adám és Éva a múlt emlékei miatt sóvárogja a Paradicsomba való visszatérést. Azt remélik, hogy megszabadulnak a kígyó csábítása által okozott bűntől és csalódástól. Ábel Isten kiválasztottjaként szolgálja a felső szint, azaz a hatalom elvárásait. Megalázkodása, a kegyvesztettségtől való félelme és az életszeretete, pontosabban a saját életéért való rettegése irányítja élete minden percét. „El nem tudom neked mondani, milyen nagyon szeretem azt, hogy élek. Élünk. Az óceán kellős közepén, talpalatnyi korallszigeten, fél lábon állva vulkánkődarabon, töviskosárban összecsombolyítva, étien, szomjan, bénán, vakon, pálma ágáról fejjel lefelé lógatva, denevérként az ajtóra szögezve, kagylóhéjban, cethal gyomrában, medúzaként a víz alatt, vakondok-állapotban a föld alatt, gyümölcspatkányként a banán belsejében, pondróként egy állati hullában, akárhogyan, akárhol vállalom az életet, csak élhessek. Meg ne haljak.”(14-15.)

Káin nem kiszolgáltatottja akar lenni a sorsnak, hanem annak jobbítására szánja minden emberi lehetőségét, alkotóerejét, egész életét. Végső nagy indulatában Arabellát, az egyetlen fiatal nőt, s egyben a jövőt menti meg, mert őnél- küle nincs jövő s nincs értelme a Paradicsomba jutásnak: „Arabella nem lesz Á- bel füstje! Ábel füstjének árán semmi se legyen! Csak a fekete Semmi. A megígért minden helyén: a Semmi.”(90.) Tragikus, katartikus tettét azonban nagy fájdalommal viseli, tudniillik tudatában van annak, hogy testvérét ölte meg, s ezek