Irodalmi Szemle, 2005

2005/6 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES DUBA GYULÁT - L. Erdélyi Margit: Az Éden kristályfái (tanulmány)

Az Éden kristályfái

tára, de Káinra és áldozatára nem tekintett. Emiatt Káin nagy haragra gerjedt, és le- horgaszotta a fejét.

Ekkor azt kérdezte Káintól az Úr: Miért gerjedtél haragra, és miért horgásztad le a fejed? Hiszen ha jól cselekszel, emelt fővel járhatsz. Ha pedig nem jól cselekszel, a vétek az ajtó előtt leselkedik, és rád vágyódik, de te uralkodhatsz rajta.”3 A drámaolvasóban s a színháznézőben valóban feltétlenül felidéződnek Az ember tragédiája színei, amelyek minden befogadó számára — az eltérő szemléletű elemzések ellenére és mellett - valamiféle dramaturgiai etalonként kezelhetők nem egy 20. századi dráma megítélésekor. A történelmi, teológiai, filozófiai, irodalmi, továbbá valós és fiktív motívumok műalkotásbeli megjelenési formái az ismétlődések által is újabb és újabb értéket eredményeznek. A Paradicsomból való kiűzetés mitologémája, s a következmények, azaz hogy miként viszonyul az ember Istenhez, az Édenhez, a földi világhoz, a körülötte lévőkhöz s legfőképpen önmagához, rokonítják a sütői Káin-Ábel történetet a madáchi Ádám-Éva történettel. Pontosabban mondva, az egyik akár a másiknak asszociatív folytatásaként értelmezhető. „Káin és Ábel című munkámban a felemelt fő örömét és drámáját próbáltam - akár valami emberiségnövesztő szellemet - megidézni.”4 — vall az író a művel kapcsolatos gondolatairól.

Több drámakötet jegyzeteiben találkozunk Sütő vallomásaival, a lehorgasz- tott fej s az emelt fő szimbolikus evidenciáival. A kolozsvári, a sepsiszentgyörgyi, a marosvásárhelyi, a nagyváradi és a komáromi bemutatóval kapcsolatosan is nyilatkozott a drámaíró. Az alábbi mondatai különösen érintenek bennünket, szlovákiai magyarokat: „Kmeczkó Mihály jóvoltából értesültem arról, hogy a Káin és Á- bel című drámámat viszik színre (...). Arra gondolok, hogy talán-talán megtörténik a csoda, minek folytán itt és amott, vagyis a marosvásárhelyi és Komáromban élő magyarok egyazon gondolat és emberi törekvés jegyében fordulnak közös álmunk felé: a felemelt fő eszményéhez, amely kisebbségi létünkben is a kollektív fennmaradás sine qua non-ja (...). A Magyar Területi Színház művészei éppenséggel azt cselekszik, amit elvár tőlük az idő és a helyzet: a felemelt fő gondolatát erősítik fel személyes képességeik varázslatával.”5

Káin és Ábel története az ember küzdelmének története, önsorsa méltóságáért, a felemeltfejűségért, az isteni szférából kiűzött, de oda mindig visszatörekvő önérzetes, emberi magatartásért. Amivel ellenállásba ütköznek a hősök - ahogy a Sütő-drámákban gyakran látjuk -, ezúttal is a hatalom, s annak valamely képviselője. A hatalom fogalma kulcsszóként volt jelen a Kolhaas- és a Szervét-drámá- ban is. Míg azokban az uralkodó erők megtestesítői „valós” történelmi helyzetekben konkretizálódnak, addig a Káin-dráma valamely elvonatkoztatás által kötődik a hatalom szócikkhez. Ebben a műben ugyanis Isten testesíti meg a hatalmi erőt és reakciókat, s az ő világába konstituálódik az illuzórikus cél, azaz visszajutni az Edenbe, visszaszerezni vagy önerőből megteremteni azt. Mindahány hős cselekvési dinamizmusai e felé az intenció felé mutatnak. Ádám és Éva az elveszett Édent,