Irodalmi Szemle, 2005
2005/6 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES DUBA GYULÁT - Aich Péter: Az elbeszélés (esszé)
Az elbeszélés s amelyet inkább nevezhetnénk hosszabb elbeszélésnek, mint regénynek, hiszen — többek között - nincsen sztorija: - a sztori ugyanis bennem, az olvasóban zajlik, a könyv utóéleteként, s a korrajz csupán szükséges díszlet.) A jellegzetes Márai-féle cím (A fürdő) is arról árulkodik, hogy póttevékenység a lényeg, hogy stresszes helyzetben valami teljesen mást és lényegtelent cselekszünk, s az idő kiszökik uj- jaink közül. Még Danton, Fülöp, a spanyol király, Shakespeare meg Kazinczy is föltűnik, de sosem róluk, hanem egészen másról van szó, a történelmi távlat csak egy a több dimenzió közül. Kár, hogy nincs több ilyen, érdekes kötet lehetett volna. Mondanivalójuk, jellegük szempontjából viszont teljesen homogén elbeszélések ezek, ugyanaz a rejtély s mágia árad belőlük, mint az elbeszélések javából. Akad azonban olyan is, amely „csak” elmond egy „mindennapi” történetet, amelyekből hiányzik az előbbiekből megszokott többszólamúság. Ilyen a Párbaj, A találka, A jóslat. Még az is előfordul, hogy Márai túlírja elbeszéléseit (A hang, Hófúvás, A magány), amelyekben a végén még odabiggyeszt valamit, ami már fölösleges, ami már csak hígítja a mondanivalót. Hát istenem, Márai vétke az, hogy elkényezteti az embert remekeivel, s amit, engesztelésképpen, olyan gyönyörűen indokolt meg a már említett idézettel: „Csak a műkedvelők írnak gondosan és hibátlanul remeket. ” Egy igazi nagy író megbocsátható vétke. Egy jó elbeszélés „titka” talán épp az a többszólamúság, amely rejtélyességéből fakad, s amit Márai oly magas színvonalon művelt. Nem egyedülálló ez a magyar irodalomban, Mikszáth anekdotázgató stílusba rejtette, s Krúdytól sem volt idegen, korunk irodalmában pedig gyakran intellektualista módszerekkel párosul (aminek az a hátránya, hogy túlbonyolítja az eseményt, s nehezen emészthetővé válik). Maga az elbeszélés eseménye azonban valóban lényegtelen, miként az esemény korától függő kulissza is. Az ember a történelmi idők óta (s nyilván azelőtt is) ugyanazokkal a problémákkal küszködik (lásd például a sumer költészetet, vagy akár a Bibliát), csupán a tartozékok változnak. Ezért ami megfog, ami értéket ad, az az időfölöttiség, az egyetemes emberi gondot tükröző, időálló formába öntött gondolat, a lélek rezzenéseit esztétikumba emelő tömör, világos ábrázolás, ahol minden szó, minden kép a lényegre összpontosít, ahol nincsen sallang, mert nincsen benne olyan, ami kihagyható volna, ami funkciótlan.
