Irodalmi Szemle, 2005
2005/6 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES DUBA GYULÁT - Aich Péter: Az elbeszélés (esszé)
Aich Péter marad, a feszültség nem oldódik föl, s nem is oldódhat föl, mert nem az írón múlik a kor analitikus lényegének megváltoztatása, hiszen ő „csak” ábrázol - de éppen erről van szó: fölvázolni egy helyzetet, többdimenziósággal hatványozni, te meg, nyájas olvasó, boldogulj vele, ahogy tudsz, gondold tovább, s oldd meg, ha képes vagy rá, a lehetőségek nyitottak. Mert (Márai szavával) „ha akarod, egy reggel te is meglátod a tengert A mondanivaló ilyen többsíkú, többrétegű, bonyolult szerkezete, a beépített analógia az, ami lelket önt az elbeszélésbe - és tulajdonképpen minden művészi alkotásba. Ilyen például a reneszánsz és a barokk festészete (bár nemcsak az), amelyet az ókori mitológia ismerete nélkül aligha érthetünk meg és értékelhetünk kellően. Ám az elbeszélésnek épp az a sajátossága, s ez rokonítja a költészettel, hogy (cselekménye) nem bonyolódik tágabb összefüggésekbe (története tehát egysíkú), mégis az egészről szól (tehát többszintű). Itt minden szónak súlya van, minden jelző, hasonlat, utalás jól meggondolt, leleményes egységet alkot, itt minden téves vonás csődbe vezethet. Hiszen az írás, ahogy Márai mondja ars poeticájának nevezhető címadó írásában - mágia: „ Keverék szóból, álomból, jelképből, érzésből, keverék, bűvös jegyek egyvelege, melynek visszaható ereje van az életre... ” (Ez a visszaható erő viszont, sajnos, sokkal inkább jámbor óhaj, mint realitás, de ez más lapra tartozik.) Az egység követelménye nem csupán a mondanivalóra vonatkozik, hanem a stiláris jegyekre is. Utaltam már erre: a hangnemet végig kell vinni, csakúgy, mint a ritmust, a szerkezetet. Különben szétesik az egész. Ám ugyanez vonatkoztatható egy egész kötetre is. Ha egy író egy korszakából állít össze elbeszéléskötetet, stiláris szempontból ez nem szokott probléma lenni. Annál gyakrabban történik meg, hogy tematikailag túl különbözőek az írások. Ezek valójában hevenyészett kötetek, „ami éppen van”. Többre szokták értékelni a témájában és stílusában is egységes kötetet. Egy-egy elbeszélés, akármilyen tökéletes, akármennyire az egész univerzumot csillantja meg a csöppben, mégis csak egy szeletet mutat az egészből. Ezt az univerzumot a kötet egészéből is jó meglátni, megsejteni. Ilyen szempontból még Márai sem tökéletes, eléggé meglepően. A fülszöveg szerint Mágia című kötetét a szerző maga válogatta s adta ki 1941-ben (második kiadása 2001-ben a Helikon Kiadónál). Minden elbeszélése egy-egy remekmű, kész csoda. S mégis egyenetlen a kötet; vannak benne olyan írások, amelyek nem oda valók. Maga a címadó elbeszélés, bár nem a legsikerültebb, különkiadást érdemelne, hiszen ez a nagy író ars poeticája. Ebben a kötetben azonban némileg kilóg a sorból. Tulajdonképpen ugyanaz a szerepe, mint Márqueznál a Tizenkét vándor novella bevezetőjének. Azzal a különbséggel, hogy Márai nem magyaráz: költői vízióban vázolja az alkotás vajúdását, s vonja meg elképzelésének határait. Más kategóriát képeznek a „történelmi” tárgyú elbeszélések. Azért teszem idézőjelbe, mert igaz ugyan, hogy például Napóleonról van szó, a mondanivaló mégis teljesen más. (Egyébként hasonló típusú a Vendégjáték Bolzanóban című regénye, amely látszólag Casanováról szól,
