Irodalmi Szemle, 2005
2005/6 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES DUBA GYULÁT - Aich Péter: Az elbeszélés (esszé)
Az elbeszélés címeket ad Márai az elbeszéléseinek. Többnyire egyszavas címek ezek, ám a szónak az íze, zamata, hangulata máris előrevetíti a mondanivalót. Márai címadása egyébként is külön tanulmányt érdemelne: szűkszavú, rejtélyes, mégis a lényeget adja. S az a feszültség, amely az első bekezdésben van, a végére kiteljesedik, annak a „bacilusnak” a hordozója, amely megfertőzi az olvasót. Néha már az első mondat az, amelyben minden benne van. Minden író vágyát, a különöst, az egyszerit ígéri, sejteti, s még abban az első mondatban kiderül, hogy mégsem így van, mert egy teljesen közönséges dologról van szó csupán, tehát semmi különösről. Tulajdonképpen egyszerű történetek ezek, köznapi események, semmi lényeges, semmi eget verő nincsen bennük. Mert Márainál sosem történik valami. Megértette ugyanis, hogy az életben sem történik semmi: semmi lényeges, semmi különös, semmi olyan, ami már nem történt volna meg - egyébként ezt már az ókoriak is tudták: semmi új a nap alatt. Márai tehát nem a nagy görög konfliktusok tárát igyekszik bővíteni, hiszen ezek már lényegében kimerültek, csak ismételni lehetne őket. Az írók mégis ilyet akarnak mindenáron produkálni, „nagy” témákat feszegetnek, a bonyodalommal és a feszültséggel próbálják elérni az effektust, semmiségekből igyekeznek sorsfordító tragédiát gyártani, s ez gyakran eléggé kellemetlen szájízt hagy maga után. De mert Márainál nem történik semmi, éppen azért van jelen minden elbeszélésében az egész univerzum. A valóság. Sőt: az élet, ha nem volna ez a kifejezés olyan dagályos. Csak rajtunk múlik, hogyan értelmezzük, hogyan érezzük ebben magunkat. Például A könyv c. elbeszélése (a Mágia c. kötetből), tulajdonképpen egy teljesen süket történet, az égvilágon semmi sem történik benne, csak egy könyvet keresnek. De közben tele van szimbólumokkal, analógiával, akár metaforának is minősíthetem az egészet, tele van feszültséggel, s nem is egy élet van benne, hanem az élet - az egész. Mellékesen még az is kiderül, talán nem is létezik az a könyv, talán csak fikció, s valószínűleg nem a könyv az, amit keresnek, mert a könyv föltehetően szintén „csak” jelkép. S a szimbólumok, akár a felhők, vonulnak, tornyosulnak, paralel egymás fölött, mellett, egy világ születik és omlik össze a képben, miközben mintha megállt volna az idő, ahogy Goethe Faustja kívánta, mégis rohan tovább megállíthatatlanul. A történet Márainál csak keret, nem pedig cél, hogy párhuzamos gondolatait, tépelődését elmondja vagy inkább sejtesse. Mert csak sejteni lehet, s bármit belemagyarázni: Márai a cseppről szól, amely az egész tengert mutatja. S aztán van elbeszélése, amelyben mindez a káprázatos poénból derül ki, holott a poén tulajdonképpen már maga a cím (Halálos sebesülés). S ha már itt tartunk: Márainál tulajdonképpen rendhagyó a poén. Valójában csak az derül ki, amiről már volt szó, hogy ugyanis nem történt semmi. Mert az esemény valóban nem a jó próza föltétele, az esemény bennem, az olvasóban zajlik, ez a jó próza ismertetőjele. Dominik Tatarka késői prózájában is alig történik valami, mégis dinamikus, tele van gondolattal, érzelmekkel, fordulattal, sejtetéssel. Ilyen a kezdet és a vég is: csalóka. Nem történt semmi, s nem is fog történni, ahogy Beckettnél sem a Godot-ra várva című színművében, a rejtély titok
