Irodalmi Szemle, 2005
2005/6 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES DUBA GYULÁT - Aich Péter: Az elbeszélés (esszé)
Aich Péter író, az igazi, úgy árad, mint a vad folyamok Dél-Amerikában: rengeteg törmeléket és kacatot is sodor ez az áradás... ” Amikor arról van szó, hogy az elbeszélés alapja egy egységes, rövid történet, azt is tudomásul kell venni, hogy e történet valahol elkezdődik, s céltudatosan véget ér (ami természetesen nem azt jelenti, hogy klasszikus értelemben vett lineáris történetnek kell lennie, amelynek klasszikus vége is kell legyen, amikor mindenre fény derül, s nyugodtan aludni mehetünk; az „egységes” jelző követelménye sem azt jelenti, hogy nem lehet elkalandozni a témától - mindent lehet, ha ez indokolt és megvan az apropója és főleg a funkciója). Amint azonban a történetben több elem egyenlőtlenül vegyül, elszakad a fonál, kusza lesz, szétesik, mivel a lényeg elveszik a részletekben. A nem tisztázott vonalvezetés mindig zavart kelt. A motívumok összefügghetnek ugyan, de ehhez megfelelő arány is kell, s ha ez nincsen meg, nyilvánvaló szerkezeti problémákról van szó. Ezen belül a megkezdett hangnemet következetesen végig kell vinni, különben az egyes részletek funkciótlanná válnak, s az elbeszélésben nem a mondanivaló lesz a lényeg, hanem maga a történet: olyan ez, mint egy félbemaradt hasonlat, amelynek nincs hasonlító párja. A műfaj iránti igények - utaltam már erre - természetesen koronként változnak. A szecesszió óta azonban nem tudunk világos, egyértelmű irányzatot kimutatni, azonosítani, az univerzalitásról nem is beszélve, ahogy ezt mondjuk még a realizmusról el lehetett mondani (bár a szecesszió nem is annyira irodalmi, sokkal inkább képzőművészeti fogalom). Jobb híján még mindig realizmusról beszélünk, esetleg modernizmusról vagy posztmodernizmusról, ami lényegében az itt-ott jelentkező különböző irányzatok egyvelegéből áll össze. A mai realizmusnak nevezett irodalomban is kimutatható a szürrealizmus, a szimbolizmus, expresszioniz- mus stb. (csakúgy, mint a barokkban vagy akár a romantizmusban a realizmus). Van irodalmi alkotás, amelyben a líra és az epika közti határ is bizonytalan. Ha tehát egy-egy ilyen elem hiányzik, az nem azt jelenti, hogy a mű rossz, legföljebb azt, hogy nem időszerű (holott ez sem egyértelmű, hiszen például Boccacciót ma is szívesen elolvassuk, nem a reneszánsz külsőségek miatt, hanem a téma s a problematika időszerűsége miatt, ráadásul valóban élvezetes, friss olvasmány), bár sokkal inkább stiláris fölfogásról van szó, ami önmagában nem minősít. Másrészt fontos az is, hogyan van megírva, mennyire használja az író a poétikai elemeket, mennyire olvasmányos a műve, mennyire világos a szerkezet, mennyire áttetsző a hang, bár ez csak a kérdés egyik része. A mondanivaló univerzalitása az (lásd Boccacciót), amely végül (az előbbi elemekkel karöltve) eldönti, jó elbeszélésről van-e szó, vagy sem. Ennek több „titka” van. Nem valószínű, hogy Márquez olvasta Márait, ezt a ma még mindig kellően nem méltatott tüneményes írót, de az általa fölvetett követelmény az első bekezdésről Márainál tökéletesen érvényesül, sőt túl is tesz rajta: ő már a címbe rejti a lényeget. Tanítani lehetne, milyen bámulatosan tökéletes
