Irodalmi Szemle, 2005
2005/6 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES DUBA GYULÁT - Aich Péter: Az elbeszélés (esszé)
Az elbeszélés csolatba hozhat. És így logikus, hiszen csak így váltható ki a visszhang effektusa, így érhető el az egyetemesség. Jellegzetes példa erre talán Khalil Dzsabrán (Dzsibrán) libanoni író sajátos írása. Hadd idézzem itt ^4 próféta című könyvének egyik írását (csehből szabadon fordítva): A ruha — Egyszer a Szép és a Rút a tengerparton találkoztak. Azt mondták: „ Fürödjünk egyet. ” / S levetkőztek, és úsztak egyet a vízben. Egy idő múlva a Rút visszatért a partra, fölvette a Szép ruháját és elment. / A Szép is kijött a tengerből, nem találta ruháját, de nagyon szégyenkezett meztelenül, ezért fölvette Rút ruháját. Aztán ő is elment. / Azóta a férfiak és a nők összetévesztik a kettőt. / Ennek ellenére vannak, akik meglátják a Szép arcát, és fölismerik őt ruhája ellenére. És vannak, akik fölismerik a Rútat, és ruhája nem takarja el őt szemük elől. Ennyi az egész. Ez már nem is elbeszélés, inkább Rabindranáth Thákur prózaverseire emlékeztet, fölér egy regény mondanivalójával, benne van az egész világegyetem, s magyarázhatja ki-ki a maga módján, belátása szerint. Ez nem azt jelenti, hogy a művészet értékelése kizárólag szubjektív alapokon áll. Mert a szubjektív visszhang is objektív tényező csakúgy, mint az elbeszélés többsíkú mondanivalója. S ez az, amit Márquez valahogy figyelmen kívül hagyott a Tizenkét vándor novellájában. Már az előszó is gyanús; ha egy író magyarázkodik, az nem jó jel. Szó se róla, kiválóan megírt próza ez, de hát a „csak” szépen, jól megírt mű kevés. Érdekes, különleges sztorik ezek, még Rémtörténet is akad köztük, de a szimpla-olcsó, gagszerü poén zavarba hozza az olvasót. Van jó írás is, amelyben benne van egy egész emberi élet, s amelynek nincs adomaízü csattanója, no de Márqueztől többet vár az ember. Nyilvánvaló: regényíró ő a javából, a rövid írás nem igazán a műfaja. Egyébként maga a poén is megérne egy misét, hiszen rengeteg függ attól, milyen egy elbeszélés vége, vajon (hogy csupán két végletet említsek) csak a logikus, tömegelvárásnak megfelelő végkifejletet fejezi- e ki, vagy váratlan fordulatot hoz-e - és persze mindennek még számtalan változata létezik. A poén nagymestere különben O. Henry. Az ő lineáris elbeszélései szinte kivétel nélkül ilyenek, csakhogy a váratlan csattanó nemcsak egyszerűen „helyre rakja”, megmagyarázza az egész sztorittörténetet, hanem valójában új megvilágításba helyezi a történetet, így ejti gondolkodóba az olvasót. Az elbeszéléseknek sajnos túl gyakran éppen az a hibájuk, hogy szerzőjük abban a hitben, hogy ízesen el tud mondani egy történetet, „elfelejti” művét az egyetemességgel tetézni. A szubjektív élményből még nem lesz irodalmi alkotás, ha nem megfelelő hangnemben, stílusban, ritmusban, szerkezetben írják meg, s többsíkú értelemben. Márquez egy érdekes gondolatot is említ: „A jó írót nem a- zon lehet lemérni, hogy mit tesz közzé, hanem inkább azon, hogy mit tép öszsze. ” (Vagy - tegyük hozzá - amit meg sem ír.) Szigorú ítélet ez, bár végső soron az idő dönti el az értékek maradandóságát (jóllehet koronként ez is változó). Ezzel szemben Márai Sándor ítélete Mágia című elbeszélésében talán még szigorúbb, de elnézőbb is egyúttal: „Csak a műkedvelők írnak gondosan és hibátlanul remeket. Az
