Irodalmi Szemle, 2005
2005/6 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES DUBA GYULÁT - Aich Péter: Az elbeszélés (esszé)
Aich Péter mát, mert nem késztet gondolkodni. De micsoda élet az, amelyben nincs miről álmodni? Ez is egysíkú megoldás, mivel öncélúan csak a külső, idegen képzelőerő számára van hely, nem keletkezhet tehát párbeszéd, s a végtelen, csak önmagára figyelő monológ előbb-utóbb törvényszerűen érdektelenné válik. Ráadásul veszélyes is, mert - amennyire egysíkú marad - művilágot teremt, s nem teszi föl a kérdéseket, amelyekre az olvasónak kellene válaszolnia, saját élettapasztalataival ösz- szevetve, a mindennapi kérdésekre. Igaz, hogy a köznapi gondoktól menekülni, megszabadulni igyekvő olvasó számára ez a kényelmesebb variáns, de nem hiszem, hogy a konzumtársadalom kiszolgálása lenne a művészet feladata. Másként fogalmazva: egy jó elbeszélés (hasonlóan, mint minden jó művészi alkotás) - többek között - minimum visszhangot vált ki, s elegendő teret hagy arra, hogy e visszhang realizálódhasson (föltételezve persze, hogy a percepció alanyában létezik e tér kialakulásának a lehetősége; a klasszikus példa erre Mona Lisa rejtélyes mosolya, s annak értelmezése). Ez utóbbi föltétel azonban szintén félreértésre adhat okot, ha mechanikusan próbáljuk érvényesíteni. Ilyen fölfogás értelmében ugyanis önműködően érvényesülne a mű (s a műalkotás minősége szívderítő könnyűséggel volna megállapítható), márpedig nem ez történik. Egy művészi alkotás csak akkor vált ki visszhangot, ha - miként mondani szoktuk - a mű megszólít: tapasztalatunk, tudásunk, s nem utolsósorban kedélyállapotunktól is függően. S hát ez volna az író feladata: megteremteni a vázat, amely rezonál bennem, amelyben fölismerem saját sztorimat. Végső soron a művészet mégiscsak mentálhigiéniai gyakorlat, és éppen ezért van rá szükség: kimondani, kifejezni, szavakba foglalni fájdalmunkat, örömünket, lidércnyomásainkat, megemészthetetlen élményeinket, áttételesen, nem föltétlenül önmagunkról, hanem másról szólva, képekben, hasonlatokban, parabolákban. Jó példa erre ismét Penderecki, nevezetesen annak fuvolára és kamarazenekarra írt koncertje. Csupa disszonáns hang, szinte hátborzongató. Lányom fogalmazása szerint olyan, mintha színpadi kísérőzene volna egy horrorhoz. S igaza van: korunk, ez a már-már megemészthetetlenül rohanó világ valószínűtlenül idézi a horrort. Penderecki zenéjéből viszont egyértelműen a párbeszéd igyekezete szól, csak nem kerül(het) rá sor, mivel „félrebeszélünk”: dialógus helyett monológok zajlanak. Csak az utolsó akkord harmonikus - de micsoda harc, mennyi belső vívódás után! Persze, maga a zene Penderecki műve, az ő fantáziájának műve, a probléma nem, azt a kor produkálta, s mindnyájan jól ismerjük. Maga a fantázia, akárhogy forgatjuk, a realitás elemeiből áll össze, a kérdés csupán az, mennyire tudja az író szubjektív élményeit objektív szinten kifejezni úgy, hogy az olvasó saját gondjait, gondolatait, érzelmeit stb. is fölismerni vélje benne. így keletkezik az, amit a művészi alkotás (és persze irodalmi mű) többsíkú mondanivalójának nevezünk, s az, ami ezt a hatást előidézi, az allegória, az analógia, a szimbólumok rendszere. Ez tulajdonképpen lélektani tényező, hiszen az ember természeténél fogva ösztönösen egoista, önmagára figyel elsősorban, s az érdekli igazán, amit önmagával, élményeivel, érzelmeivel, eszméivel, nézetével kap
