Irodalmi Szemle, 2005
2005/6 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES DUBA GYULÁT - Aich Péter: Az elbeszélés (esszé)
Az elbeszélés A modern irodalomban (tehát az elbeszélésben is) hasonló a helyzet: nem e- lég csak a jelenben élni (létezni!), az ember nem gyökértelen, s ha nem is tudatosan, de tudatalattijában visszacseng a hagyomány, s ha pedig ez hiányzik, megszólaltathatja ugyan a lényegünkből fakadó érzelemszükségletet, mégis üres marad. Márpedig gyakran találkozunk ilyennel. Azt szokták mondani, az élet oly gazdag és változatos, annyi a sztori, a téma az utcán hever, csak föl kell emelni. Csakhogy nem ettől lesz egy érdekes(nek tűnő) - az újságírási fölfogás számára inkább elfogatható - történetből jó elbeszélés. Még akkor sem, ha megtaláltuk hozzá a kellő, megfelelő hangot, stílust, ritmust. Az előbb azt írtam, hogy az elbeszélés „egysíkú” jelzője csalóka és félrevezető. Ami azonban magát a történetet illeti, valóban egy síkban mozog - ne tévesz- szük össze ugyanis a mondanivalóval, mert az más dolog. A rengeteg sztori, amelyekkel a modem kommunikációs eszközök manapság elárasztanak bennünket, többnyire mondanivalójában is egysíkú - gondolok itt elsősorban a számtalan tévécsatornán sugárzott olcsóbbnál olcsóbb, tömegfogyasztásra szánt filmre (a végtelen szappanoperákról nem is szólva, hiszen azok nem is igénylik a művészi jelzőt), vagy akár a magazinok „mondd el a saját történetedet” típusú írásaira. Ezek alapja „egyproblémájú”, „egysíkú” történet (a film, ill. a próza eszközeivel elmondva). Ha többet látott-olvasott belőlük az ember, csakhamar rém unalmassá válnak, mivel valóban egysíkúan elmondott (többnyire pszeudo)problémáról van szó, a modernséget a jelen idővel tévesztik össze, s ennélfogva a múlt és a jövő távoli árnyként sem jelenik meg, ráadásul feltűnően hasonlítanak egymásra, csak a borzalmak és az effektusok lesznek egyre vadabbak és harsányabbak, ami egyúttal annak beismerése, hogy ha már semmi újat nem tudnak mondani, legalább a technikai eszközökkel elért hatás vagy a rémület legyen nagyobb. Közérthető szóval ezt giccsnek nevezik, az irodalomban ponyvának. Érzelgős hatásvadászat „nagy” érzelmekbe és mai környezetbe csomagolva, csak sajnos üresen, gondolatok híján. (Werther és Fanni hagyományai révén már ismerjük ezt a hangvételt - azzal a különbséggel, hogy Goethe és Kármán sokkal jobban írták meg, ráadásul jó kétszáz évvel ezelőtt; nem is az összehasonlítás végett említettem a két klasszikust a „posztszentimentális” tömegcikkek margóján, ez valóban csak zárójeles széljegyzet.) Az egysíkú elbeszéléssel is ez a baj. Hacsak nem rendkívül jól van megírva, ha tehát nem is a téma bűvöl el, sokkal inkább a hang, a stílus, a ritmus, különben könnyen és gyorsan elfelejtjük, mert nem hagy hátra egyebet, csak űrt, amelyben semmi sincs. Hasonló a helyzet az úgynevezett fantasy-irodalommal is. A kiapad- hatatlannak tűnő képzelőerővel megírt művek paradox módon úgy produkálják az űrt, hogy mindent kitöltenek, saját gondolatainkat nem hogy kiszorítják, de abszolút semmi helyet sem hagynak számukra, meg sem születhetnek. Az olyan próza tehát, amely mindent megold, végiggondol, kimerít stb., nem hogy nem hagy hátra semmit (legjobb esetben kellemes olvasással töltött időt), hanem ellenkezőleg, ellopja saját fantáziámat, éppen azáltal, hogy nem hagy teret neki, s ellopja álmai
