Irodalmi Szemle, 2005
2005/6 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES DUBA GYULÁT - Aich Péter: Az elbeszélés (esszé)
Aich Péter kább egyetlen eseményre szorítkozó, rövid(ebb), szépirodalmi eszközökkel megírt műről kellene beszélni. Még az „egysíkú” jelző is idekívánkozna, kéretlenül, de ez is csalóka és félrevezető, ráadásul ez már minőségi meghatározás. S az előbbi „e- semény” kifejezés is vitatható lehet, attól függően, mit értünk alatta, hiszen, mint látni fogjuk, vannak szép számmal „eseménytelen” elbeszélések is. Gabriel García Márquez a Tizenkét vándor novella előszavában azt írja, hogy „egy rövid novella (azaz ennek az írásnak az értelmezésében elbeszélés) megírása olyan erőfeszítésbe kerül, mint egy regény első sorai. A regény első bekezdésében ugyanis mindent meg kell határozni: a szerkezetet, a hangot, a stílust, a ritmust, a terjedelmet... ” Vagyis: az elbeszélésnek legyen a szerkezetéhez fogható hangja, stílusának megfelelő ritmusa, ritmusához alkalmazkodó szerkezete stb. Legyen, mint egy tiszta, erőteljes lélegzet, s nem zilált-kusza szuszogás. Mint a szív dobbanása, s ne szívritmuszavart imitáló összevisszaság. Továbbá pedig: ami Márquez szerint a regény első bekezdésére vonatkozik, ugyanaz elmondható az elbeszélés első bekezdéséről is. Egy jó elbeszélés első bekezdésében benne van a folytatás és a vég is, bármilyen furcsa, váratlan vagy rendhagyó legyen maga az írás és annak kicsengése. Mert nem csak a klasszikus bevezetés értelmében lehet egy jó elbeszélést elkezdeni, helyzetföltáró igyekezettel. A hang a fontos, amely megadja a stílust és a ritmust, a stílus, amelytől a hang és a ritmus függ, s a ritmus, amely meghatározza a hangot és a stílust. E hármas akkord harmóniája dönti el az elbeszélés hogyanját, föltéve, ha az író végigviszi a megadott hangnemet, netán fokozni is tudja azt. („Nem idevaló” példát idézve figyeljük csak meg, e hármas akkord milyen remek összhangban találkozott Kertész Imre Sorstalanságának témájával!) Mielőtt tovább lépünk, le kell szögezni, hogy a harmónia is óvatosan kezelendő kifejezés. Ha összhangot, kiegyensúlyozottságot keresünk, barokk muzsikát hallgat(hat)unk. Bach (és a többi barokk mester) zenéjéből a mai ember számára is hihetetlen béke, hit és alázat sugárzik, mert abból a korból származik e zene, amely még ilyen volt: szintetikus, kiegyensúlyozott. A mai kor ezzel szemben analitikus, mindent szétboncol, előre rohan, visszanézni nincs is idő - s a gondolat gyakran kiszorul. Ez a diszharmonikus zűrzavar természetesen a művészetben is megjelenik, kitapintható nyoma van. Az irodalomban persze másként, mint a zenében, hadd idézzek azonban mégis zenei példát. Krzysztof Penderecki, a neves kortárs lengyel zeneszerző csakúgy, mint Bach, mélyen hívő ember, számos műve példázza ezt. Nála is megjelenik a kor tükörképeként az analitikus diszharmónia, egyúttal azonban a harmónia felé történő, sokat mondó igyekezet is, a kettő ütközése eredményezi mondanivalóját, nyilván éppen azáltal, hogy (miként azt a Brock- haus-Riemann-féle Zenei lexikon megállapítja) „a kísérletező kompozíciós technikát hagyományos zenei műfajokban valósította meg”. (Fontos, lényeges ez a meghatározás, főleg a kontinuitás szempontjából, hiszen múltunkról nem vagyunk „levághatok” mint egy darab papiros vagy a fölös cérna vége.)
