Irodalmi Szemle, 2005
2005/6 - KÖSZÖNTJÜK A 75 ÉVES DUBA GYULÁT - Bárczi Zsófia: „A mozdulatlan anyag élővé bűvölésével - magáévá szereti a világot”
Köszöntjük a 75 éves Duba Gyulát zi. S bár Duba ragaszkodik a valósághűséghez, természetképei mégis túllépnek a puszta leírásokon, hol a belső, lelki táj helyett nyílnak ki az olvasó előtt, mint első regényében, a Szabadesésben a falu és a város terei, hol a kikerülhetetlen sorsot jelzik előre, mint az árvíz, az aszály, a széljárás az ívnak a csukákban. A szerző szeme a természet ragyogó színeihez szokott, csak lassan fedezi fel a város egyhangúnak tűnő, uniformizált aszfalt-, kő- és betonkulisszái mögött az egyediséget, de ahogy a falu az idő folyamán egyre inkább emlékképpé szépül, úgy válnak mind e- levenebbé Pozsony, a város házai, utcái, történelme. Duba írásaiban szeletekre osztja a világot, paraszti, polgári, kisebbségi, rendszerváltáson inneni és túli, vagy egy másik relációban falu-, város-, természetdarabkákra töri szét, hogy aztán a részeket megismerve apránként fedezze fel a köztük levő kapcsolódási pontokat, s újra egésszé állítsa őket össze, de most már a saját művészi törvényei szerint. A mozdulatlan anyag élővé bűvölésén követhető végig az a folyamat, ahogy a szerző magáévá szereti a világot. Az aprólékos megfigyelésnek a pontos leírások lehetővé tételén kívül a megismerésben is szerepe van. Duba Gyula elbeszélője nem pusztán látja az őt körülvevő valóságot, hanem rácsodálkozik annak gazdagságára, s ez a képesség tör magának utat a részletező leírásban. Nem eleve adottként fogadja el a dolgokat, hanem úgy néz rájuk, mintha ő volna az első, aki látja, s ezért kell megneveznie, leírnia, értelmeznie maga és az olvasó számára. Duba epikájában kimondatlanul kísért a gondolat, hogy a világ olyan mértékben ismerhető meg, amennyire néven tudom nevezni a dolgait, amennyire magamévá tudom sajátítani, s ez az elsajátítás csak a nyelven keresztül mehet végbe. Csak az az enyém, amit ismerek, s csak azt ismerem, amit meg tudok nevezni. Számomra, a gondolkodó ember számára csak az létezik, ami szavakba önthető. Ez a rámutató, megnevező, a birtokolt tudást újra meg újra átfogalmazni akaró attitűd a Szabadeséstől a Téli áradásig minden regényen érezhető, a belső monológok fontossága is ebből az elvből következik a Duba-hősöknél. A kommentár és az elemzés sokszor az elemzett esemény fölé nő, nem maga a cselekvés számít, hanem az elbeszélő belső világában való továbbélése. A mindenkori elbeszélő folyamatosan elemzi a mások és saját tetteit, állandó önmeghatározási kényszer hajtja, ami egyben a „másik”, az „idegen” meghatározását is maga után vonja, így kapnak személyek és tárgyak pontos körvonalat, jelenségek miniértekezésnek is beillő definíciót. Elet és gondolkodás Duba könyveiben szétválnak, a tudás és a cselekvés - a- hogy azt több szereplője is megfogalmazza - nem fér meg egymással. A Duba-hős így általában lemond a tényleges cselekvésről, helyette a tudást választja, a cselekmény a művekben háttérbe szorul, helyét a megismerési folyamat történetének elbeszélése foglalja el. Pillantásával mindent magához ölel: ugyanazzal a feszültséggel figyel múltja pusztuló paraszti világára és arra az újra, amibe belekerült. A kettő az egyes műveken belül ellenpontozza, kiegyensúlyozza egymást, de az egész é- letműben is megvan ez a szimmetria: míg az ívnak a csukák a paraszti élet regé
