Irodalmi Szemle, 2005

2005/6 - Végh Péter: Kettétört páncéltest (elbeszélés)

Végh Péter- Ne haragudj, sajnos nem tudlak a szalonba vezetni, mert éppen hangoltat- juk a zongorát. Gyere, leülünk itt kint a teraszon a fonott karosszékekbe - mondta a ház asszonya, majd a szolgálóhoz fordult: - Kérem, hozzon nekünk kávét és süteményt!

Alighogy leültek, megjelent az ajtóban egy kíváncsi képű kislány.- Itt jön az én kincsem. Gyere ide, szívem. Bemutatom neked Júlia nénit, aki a legjobb barátnőm volt annak idején, mikor még iskolába jártunk.

A kislány köszönt, kezet fogott a kalapos nénivel és utána kiszaladt a kertbe.- De aranyos gyerek. Hány éves?- Idén lesz hat.- Hogy szalad az idő! - mondta Júlia, majd kis szünet után hozzáfűzte: - Milyen szép ház! És a kert! Csodás! De jó lehet itt élni.- Hát nem panaszkodhatom. Tudod, édesapám ezt a házat nekünk építtette. Nászajándékba kaptuk. Szüleim csak ritkán tartózkodnak nálunk. Ok Udvamokon élnek.- És a férjed? Ha szabad kérdeznem.- Ne is kérdezd! Alig négy éve voltunk házasok, mikor Karcsinak be kellett vonulnia, én meg itthon maradtam a kicsivel. Orvos lévén, az egészségügyi alakulatoknál szolgál.- Kíváncsivá teszel. Talán ismerem?- Nem hiszem. Karcsi hét évvel idősebb nálam. O egy losonci bankigazgató fia és Pozsonyban végezte az orvosit.- Ha nem titok, elmesélhetnéd, miként ismerkedtetek össze.- Örömmel. Már éppen el akartam mondani.

Karcsi orvosi gyakorlatát a pozsonyi evangélikus kórházban kezdte. Majd körorvosi állást vállalt nálunk, Udvarnokon. Abban az időben édesapám gyakran betegeskedett. Lumbágója volt. Erős ágyéki fájdalmai miatt ki kellett hívni az orvost. Akkor találkoztam először Karcsival. A sötét folyosónkon áthaladva szolgálónak nézett és rám parancsolt, hogy hozzak a betegnek egy meleg takarót. Mikor megtudta, hogy tévedett, nagyon restellte és bocsánatot kért tőlem.

Már dolgozott bennünk a vágy, mikor újra találkoztunk. Persze még furcsább körülmények közt. Egy napon fertőző betegséget kaptam. Rázott a hideg. Magas lázam volt és bedagadt a torkom. Meleg teákkal öblögettem, de nem segített. Egyre fulladoztam. Szüleim orvosért küldtek. Karcsi meg is érkezett hamarjában. „Nagyon fáj! Itt.” - mondtam a torkomra mutatva. Erre kitátottam a szám. Karcsi leszorította a nyelvemet egy spatulával és belenézett a fájó torkomba. „Tályog”, mondta, „mielőbb meg kell műteni”.

Másnap reggel apám bevitt a rendelőjébe, gépkocsival. Egy fehér fityulás apáca felfektetett a műtőasztalra, szíjakkal lekötözte a kezem, beadott egy injekciót és előkészítette a műszereket. A műtét alatt a kezemet szorongatta és jóságosán mosolygott rám. Mondta, hogy nem kell félni semmitől, mert semmiség az egész.