Irodalmi Szemle, 2005

2005/6 - Szalay Zoltán: Képtelen valóság avagy a Kozmosz örökké zengő éneke (esszé)

Szalay Zoltán- Csak a szeretet volt - mondtam.- S csak a szeretet van ma is. De nincs kit szeretni.- Tehát talán még a teremtés sem ment végbe igazán?- Hisz látja a képet: látja a felhőket, a tengert, a jéghegyeket, a csillagokat és a napot. Mindez megszületett. A fájdalom megteremthetetlen és megsemmisíthetetlen.- És lefesthetetlen és kimondhatatlan - egészítettem ki.- Ó - emelte fel mutatóujját a Közvetítő. - Csak várjon, ne ítéljen, míg rontja látását a tudatlanság homálya!- Talán a Költő mindent tud? - kérdeztem.- Nem — felelt a Közvetítő. - Aki mindent tud, az egyedül az Isten. Kíváncsi ön a Költő imájára a Mindentudóhoz? Lépjen csak ide, s nézzen erre a festményre! Látja, itt van a Költő az Úr színe előtt, akiben nem hisz, s aki miatt szenved. Látja, itt van a kezében a lelke, s visszaadná az Úrnak, mert nehéz, oly nehéz, hogy testét megnyomorítja súlyával. Tudja, mitől szenved a Költő? A láthatatlantól, amely állandóan körülveszi, a kétségektől, melyek a gyilkos bizonytalanságba vezetik. Ad-e vajon valamit az Isten, vagy csak mi hisszük, hogy amink van, tőle van, s neki kell visz- szaadnunk, ha nem kérünk belőle?- Lázad a Költő, mi ebben az új? - akadékoskodtam.- Ön téved - javított ki a Közvetítő -, ő legfeljebb csak lázit, de most még azt sem. Most küzd a harc szellemével. Kell-e, tud-e még harcolni? Most itt áll az Úr e- lőtt, s nem tudja, hihet-e benne, nem tudja, hihet-e magában. Csak a végét tudja: hogy elbukik.- Van így értelme a harcnak?- Csak így van értelme! A bukásért harcolunk!- Mert így szokás ez magyar földön? — kérdeztem.- Magyar föld? Hát van még olyan?

Áthívott a szomszédos terembe, s odavezetett egy újabb alkotáshoz. Magyarok- olvastam a feliratot.- Hát itt vagyunk. S őrlődhetünk. A múlton, a jelenen. A jövőn? Esetleg azon is. Talán. De ezen a képen nem néz ki túl jól a jövő. Meghalunk. Csak a múlt marad, a régi dicsőség, melyet vizes, vak szemekkel olvasunk ki a rossz, messzi csillagokból, s átkozódunk meg reménykedünk. Pedig meghalhatnánk most, ebben a pillanatban, s akkor egyszerűbb lenne minden. Akadna, aki átvenné helyünket. Itt vannak mögöttünk a legények, akik vígan földbe szúrják ásójukat. S a rémület, mely égő ho- dályba zárt riadt baromként bőg agyunkban? A szenvedés belénk rágta már magát.- A Költő nem adhatja fel.- Temetőnek is kicsi lett világunk, ezt mondja a Költő. Hiába kacsingatunk a nagyvilág felé, ők csak arra biztatnak, hogy a pusztulást hős bátorsággal s daccal kell kibírnunk; ezt mondja a Költő. De nem mondja a Költő, hogy tűrjünk! Nem mondja, hogy hallgassunk! Hisz ő ordít a leghangosabban, még ha hangját el is nyeli a vész dübörgése. Ő azt mondja, mégis azt mondja, sikoltani! Hogy minden búzatábla kiperegjen!