Irodalmi Szemle, 2005
2005/6 - Szalay Zoltán: Képtelen valóság avagy a Kozmosz örökké zengő éneke (esszé)
Képtelen valóság szórja szét a tanácstalanság szellője. Ha gizgaz növi be az istenoltárokat. Látja-e ezt az ifjút, látja-e ezt az embert, aki azt zokogja, hogy az ifjúság varázsa megsemmisü- lőben van, a kor vagy tán valami másfajta méreg - hiszen szinte mindegy, hogy mi - megöli, egyszer s mindenkorra? S látja-e, hallja-e a félelmet, mely zirrenő haraszttal sikong az erdőrengetegben?- Látom - mormogtam -, de nem értem. Ki ez a fiú, és miért szenved ilyen keservesen ebben az esti erdőben, amit a kép ábrázol?- Természetesen egy magyar fiú, mi más is lehetne? Ki másban tátonghatna i- lyen reménytelenül a betöltetlen szomorúság? Ebben az erdőben nem nehéz eltévedni, barátom, hiszen láthatja, a fák és bokrok benövik az ösvényt, melyen az előző pillanatban még tapodtunk, medvék és farkasok takarítják el mögöttünk összes nyomainkat. Nincs szövetségesünk, ha csak az örök társaságot nyújtó szomorúságot annak nem vesszük. Reménytelenség? Talán inkább valamiféle megfejthetetlen titok, amit ez a fiú kutat itt a sűrűben sóhajtozva, mert csakis sóhajra tudja nyitni ajkát. Nem lehet ez másként soha, mert nem tudunk változtatni magunkon, nem tudunk élni.- Mi nyavalyások - fejeztem be a Közvetítő gondolatmenetét.- A kiállításunk azért kapta a Képtelen valóság címet, talán már megértheti, mert itt nincsenek igazi képek, mégis itt van a valóság.- Soha nem hallottam még ilyesmiről - álmélkodtam.- A Költő eszméiből táplálkozunk - mondta a Közvetítő -, s ő elmond nekünk mindent. Dala mindig időszerű és mindig igaz.- Hát itt miről dalol? - kérdeztem a következő műhöz lépve, mely alatt a „Kezdetekben" felirat állt.- Saját magáról, mint mindig - felelt a Közvetítő. - Arról az időről, amikor a világot megteremtette.- Hát a mi Költőnk teremtette a világot? - kérdeztem kétkedve. - Ezt a síri, költőieden világot?- Nem, nem ezt, amit ön maga körül lát, barátom, hanem a valódit, amely van is, és nincs is egyszerre. Nagyon rég történt a dolog, nem volt még világ, nem volt hal, dal, asszony és istenek, csak ő, vagy tán még ő sem, csak szeretet volt. O mindent akart, bár nem volt kapzsi. Lehet, hogy csak unatkozott, habár az erők duzzadó robajlása le kellett hogy foglalja érdeklődését. Állapotok közötti állapot volt az: nem tudott még beszélni, de nem tudott már hallgatni sem, de gondolkodott s akart. Mindenekelőtt akart, s azt hiszem, mert én is csak felételezhetem, hogy így történt, ezzel indult el minden, a visszatarthatatlan akarattal. Belőle lépett ki a Tett.- A teremtés?- Vízbe lépett, s a víz felbömbölt, elnyelte őt, s a feneketlen mélység fenekére süllyedt. Nem bírt vele a víz, felrobbant tőle az erő, mert győzhetetlen volt, harcolni ellene csakis pusztulást hozhatott. S létrejött az ég, felhőkbe szállt a víz a szíve fölött, jéghegyekké vált a háta mögött, hideg csillagok s meleg napok születtek, de ő még mindig egyedül volt, fájdalmas magányban, hiába lélegzett körülötte az anyag, ő csak sivatagot látott, s szeretett, bár nem volt kit szeretnie.
