Irodalmi Szemle, 2005

2005/6 - Szalay Zoltán: Képtelen valóság avagy a Kozmosz örökké zengő éneke (esszé)

Szalay Zoltán- Tiszteletem - köszöntem, választ váró tekintettel pillantva a jövevényre.- Én vagyok a Közvetítő - mondta határozottan. - Én leszek az ön segítségére a kiállítás képeinek megtekintésénél.- Ó, kiváló, köszönöm, ugye, a kiállítás a másik szobában kezdődik?- Téved, uram, már itt, ebben a helyiségben.

Értetlenül néztem előbb a Közvetítőre, aztán a falakon függő üres vásznakra. Azt gyanítottam, olyasféle trükk lehet a dologban, ami talán a kiállítás elrendezésén alapulhat, talán teljesen egyszerű a dolog, annyira, hogy éppen egyszerűsége miatt nem veszem észre.- Ezek a vásznak üresek - közöltem a Közvetítővel az egészen egyértelmű

tényt.- Megint csak azt kell mondanom, uram, hogy téved - mondta a Közvetítő. - Azért vagyok itt én, hogy elmondjam, mit kell látni ezeken a vásznakon. Nagyon is élő, eleven képekről van szó, látni fogja őket, ha figyel rám.- Ez nekem egyáltalán nem világos.- Akkor talán kezdhetnénk is - mondta, s odaállt az egyik vászon elé, mely tulajdonképpen semmiben nem különbözött a többitől. Legalábbis az én szememben. Volt azonban alatta egy felirat, s odalépve ezt el is olvastam: Hideg. - Ezen a képen hideg van. Legalább húsz fok hideg. Nem egyszerű hideg azonban, olyan hideg, a- mely elől menekülni lehet, menekülni a fűtött lakásba, a meleg kávéházba, a fűtőtest mellé vagy akár egy szerető ölelésbe. Ez a hideg mindig és mindenütt ott van. Az ég olyan, mint a megfagyott vér. Az emberek úgy fáznak, hogy egymást öldösik, hogy egymás testével takarózhassanak; csak arra nincs eszük, hogy a leölt ember teste villámgyorsan kihűl. Mindenki vacog ezen a képen: a hóhányók, a rikkancsok, a kurvák, mind, akik odakint vannak az utcán. Jégcsapok hullanak le az ereszekről, s fúródnak a gyanútlan járókelők koponyájába. Kővé fagynak a gondolataink. Pedig harcolhatunk: hiszen magunk is tüzek vagyunk. Mi nem vagyunk egyek a hideggel, bennünk van ugyanis a láng. Mind azokban az emberekben a képen. Csak ki kell hányni magunkból. Fel kell gyújtani a fagyott századok esztendőktől jégcsapos hodályát.

Nem néztem a Közvetítőre, a vásznat néztem, amely szemem előtt vált festménnyé. Működött a dolog. Szinte még a hideget is éreztem, amely a képről áradt. Talán emiatt is borzongtam meg egy pillanatra.

A Közvetítő rám pillantott.- Látta, amit a festmény ábrázol? — kérdezte, s én csak bólintottam. Továbbléphettünk.

A következő „alkotás” címe így szólt: Nyavalyások. Kíváncsian tekintettem a Közvetítőre, aki mintha megvárta volna, míg felkészülök a mű mondanivalójának befogadására, türelmesen szemlélte arcomat, aztán egyszer csak belefogott.- Tudja, mi a legrémesebb csapás a csapások közül, melyekkel tán egy Istennek nevezett lény sújtja az embert, talán a mesebeli ördög? Ha az ifjúság a boldogtalansággal párosul. Ha a fiatalságból eleve eredő vakmerő csodavárás és életöröm ellobban a szenvedés és csalódottság tüzében, könnyed pernyéit pedig milliárd irányba