Irodalmi Szemle, 2005

2005/5 - MÚLT ÉS EMLÉKEZET - Géczi Lajos: Nagykapos a 2. évezred alkonyán (részlet egy készülő monográfiából)

MÚLT ÉS EMLÉKEZET

mokratizmus és civilizált magatartás volt jellemző. Az általuk felállított rögtönítélő bíróság kegyetlenül megtorolta a helyi lakosok vélt vagy valódi bűneit. Tolmácsuk szerencsére egy jóindulatú ügyvéd, dr. Sutka István volt, aki sokszor saját biztonságát is kockáztatva igyekezett enyhíteni a hírhedt bíróság elé citált delikvenseken. Az új hatalom első járási főnöke dr. Jan Chmelo volt. Nos, e tisztviselő - esetleg fellettesei sugallatára? - elrendelte a hajdani, feudális büntetés visszaállítását, azaz a deresre húzást. így büntették egyebek között a csepelyi id. Géczi Istvánt, akinek fia egykor a királyi testőrgárdában szolgált. Az idős embert feljelentette valaki, hogy házában fegyvert rejteget. A házkutatás során meg is találták nála a csőre töltött pisztolyt a párnája alatt, melyet nyomban elkoboztak. Az idős embert ezért a piactéren - a mai Fő utca és Zöldág utca találkozásán, a szálloda előtt - deresre húzták és ötven botütéssel büntették.

Hasonlóképpen jártak el Dudás Sándor kőművessel is. Nevezett öccsével e- gyütt részt vett a Vörös Hadsereg Eperjes körüli hadjáratában. Onnan hazatérve csepelyi otthonukba - miért, miért nem? - egy láda kézigránátot is magukkal hoztak. A lőszert csürjükben a szalma alá rejtették. Azonban őket is feljelentette valaki, e- zért Dudás Sándort előállították. Közben ugyanis öccse Sárospatakra menekült, a vörösök után, de itt a fehérterroristák kezébe került. Dudás Sándor tehát egyedül felelt a lőszer rejtegetéséért. Szerencséjére azonban dr. Sutka István nem azt fordította, amit ő mondott, tehát az igazságot, hanem azt, hogy nem tudja, miként került a láda kézigránát a csűrbe, tehát nem tudja, ki rejthette oda. Ezért „csupán” 25 botot mértek ki rá. Természetesen voltak más nyilvános megszégyenítések is, azaz deresre húzás, azonban ezt a két esetet hiteles tanúk mondták el: az elsőt a megszégyenített fia, a másodikat maga a kárvallott.

Az uralomváltás tartós voltát Nagykaposon és környékén sem hitték el, pontosabban nem akarták hinni, csupán afféle átmeneti megoldásnak fogták fel, főként a középosztálybeliek. Innen is távozott néhány olyan hivatalnok, tanító és egyéb foglalkozású, akik nem voltak hajlandók letenni a hűségesküt az új hatalomra. Abban a hitben távoztak tisztükből, hogy rövid időn belül győztesen térnek vissza, s majd ők lesznek a számonkérők. Inkább választották a bizonytalan jövőt a megcsonkított országban, mint a megalkuvást, az idegen, ellenséges hatalom szolgálatát. Föltehető, hogy amikor távoztak, nemigen tudták, mekkora nyomorgás vár rájuk odaát, s nem hitték, hogy a „kényelmes békeidőnek” örökre befellegzett.

Persze nem ment az áttelepülés sem olyan igen simán. Maga az a tény, hogy az embereknek egyik napról a másikra el kellett hagyniuk otthonukat, munkájukat, az is tragédia. De mindezt olykor egyéb események is tetézték, növelvén megpróbáltatásukat. És még egy apróság: az új hatalom urai évszázadokon át edződvén a Habsburg- hatalom hivatalnoki, rendőri szokásain, új tartományukban csakhamar megtalálták a mindig és mindenütt létező, pénzért mindenre kapható embereket, a besúgókat, akiknek Jóvoltából” igen sok ember nem érezte, érezhette magát biztonságban.

Ez történt Vaday jegyző esetében is, aki az utolsó pillanatban értesült arról,