Irodalmi Szemle, 2005
2005/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vajda Barnabás: Merengés a Japán kert fölött
KÖNYVRŐL KÖNYVRE ezt volt képes írni huszonvalahány évesen, egész életéhez képest élettapasztalatainak legkezdetén, akkor micsoda szellemi magaslat, micsoda etoszgyémánt, micsoda világítótorony lehetett volna, ha...ha a szabad Magyarországon 1945 után szabad sajtó lehetett volna. Mármost egy adott irodalomtörténeti korszak termékeként mit ad hozzá eddigi Márai-képünkhöz a Japán kerti Az írónak már életében is több publicisztikagyűjteménye jelent meg, és a jelek szerint a kortársak is megfigyelték, hogy újságírói teljesítménye a cikkválogatások alapján, hosszabb távon minimálisan ingadozónak nevezhető. A Műsoron kívülM kapcsolatban Komlós Aladár azt írja, hogy Márai egyfajta utazási irodalmat képviselő tárcái, karcolatai „nem is mindig haladják meg a napi igényű ügyes hírlapi közlemény színvonalát”5, Nagy Endre pedig a Bolhapiacró\, hogy Márai „nem is nagyon válogatósán markolja egy vaskos kötetbe néhány év újságcikkeit”6. Viszont mindketten észreveszik azt a hallatlanul érdekes folyamatot is, hogy az újságcikkek új életet kezdenek élni, miután a hozzájuk fűződő napi események elfelejtődnek, mihelyst fokozatosan „leválnak időszerűségükről”. Ezt az érési folyamatot, ezt a csak több év türelmes obszervációja révén tetten érhető stilisztikai aromatizációt szimatolta meg Komlós, aki ugyan korábban még azt mondta, mint fentebb olvashattuk, hogy a búskomor Márai újságcikkeket, az optimista meg szépirodalmat ír, de aki 1931-ben már határozottan úgy véli, hogy „a legtöbb cikk már új Márait mutat”7. S ugyanezért érzi Nagy Endre is, hogy Márai annyira író, hogy „teljes fizikai berendezésével is egyesegyedül az élményzsákmányolásra van berendezve”8. Mindez esetleg Márai írói beérkezésének pontosabb koronológiájához is tartogathat adatokat. Mert ha igaz, hogy regényírással tartósan csak a húszas évek végétől kezdett foglalkozni, akkor alaposabb stíluselemzéssel megállapítható volna, mit emelt át a későbbi befutott író a felkészülés éveiből, éppenséggel abból a korszakból, melynek egyes ujjgyakorlatait e kötetekben olvassuk. Tarthatónak tűnik az álláspont, hogy Márai Sándor újságcikkei által vált biztos kezű íróvá; és nyilván nem véletlen a beérkezés datálásának szempontjából az sem, hogy 1929-es hazaköltözése után pár évvel, 1933-ban három egymás utáni számban közölte a Nyugat az Egy polgár vallomásainak három terjedelmes részletét, míg végül a harmadik számban Karinthy Frigyes köszöntötte immár a beérkezett írót: „Ez az író létezik, a szó mesterségbeli, szakszerű értelmében beérkezett [...] Szeretettel és nagy örömmel köszöntőm Márai Sándort a Birodalomban.”9 Mi hát a Japán kert hozadéka Márai-képünkhöz? Arra bizonyosan alkalmas, hogy az életmű egyetlen cikkelyén, még a filológiai bizonytalanságok és a válogatásjelleg dacára is, végigolvasható legyen az 1920-1929-es korszak pretextus jellege, amely lefejtve magáról a történelmi szinkrónia kényszerzubbonyát megfigyelhetővé teszi számunkra az illanó publicisztika és a kiforrott epika egymásra épülő, disputatív diakróniáját. Márai prózája, nem túlzás állítani, szemünk láttára, e nyolc-tíz év keresztmetszetében ölt magára nyugodt, nemes mozdulatokkal díszöltözetet. Ennek az örökkévalóságra való lassú készülődésnek pár képben - itt most csak felületes pillantások alapján - meghatározható a veleje. Kezdve a hanyagul elegáns, nem alapos, mondjuk így, adagoló technikával, lassan építve fel a mondanivalót, már-már végletekig retardatív módon, aminek segítségével rendszerint egy cinikus mondat kere
