Irodalmi Szemle, 2005

2005/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vajda Barnabás: Merengés a Japán kert fölött

KÖNYVRŐL KÖNYVRE

kedves Merényi és Gyula?" Nem tagadja, sőt utal is a hermeneutikai részre nem haj lás lehetetlenségére: „írtam egy elbeszélést [...] spróbáltam benne egy harmadik személyes elbeszélő hangot, amit ritkán szoktam és nem szeretek ’’(Napok Weimarban). Szövegeinek következetesen egyes szám első személybeli angazsáltsága mégsem a zsumaliszta háttér-beavatottság fennhéja, sokkal inkább a részvétteljes részeltetésé, például a szegénységből való részesülés élményéé, különösen a nyomor láttán. (Kalandvágyó és politikailag aktív íróknál ez nem ritka jelenség; George Orwell majdnem ugyanezekben az években boldogan költözött ki feleségével London egyik munkásnegyedébe.) Ez a budapesti sajtóra abban a korban egyébként is jellemző közvetlenség teszi publicisztikáját, még ebben a nem teljesen kiforrott állapotban is, Kosztolányi méltó utódává, Szabó Dezső vitriolos pamfletjeinek elegáns ellenpontjává, s nem utolsósorban Ady máig nyelvet termékenyítő publicisztikája mellé, pl. a Lóvasút c. írás jogán. Mi sem természetesebb, hogy még a művészek is, mint Gorkij vagy Grosz, akiket tollára tűz, rendszerint politizáló írók vagy művészek. Ehhez képest biztosan nem véletlen, hogy a Nyugatban 1919-től jelentkező, ám nem túl gyakran publikáló Márai2 első Nyugat-beli írásában egykori főnökéről, Török Gyuláról is erősen politikai hagvételü nekrológfélét írt3. Lévén újságíró, akinek kortársaival egyetemben igen szerteágazó témákat kellett kötelező penzumként, gyakran pusztán a megélhetés végett megírnia, persze nagyon is alkalmas téma volt a politika, s tulajdonképpen csodálatos, hogy legkorábbi kritikusai mégis milyen jól el tudták választani egymástól a társadalmi igazságossággal, helyenként szalonszocialista frazeológiával kokettáló Márait a művész Máraitól. Amikor például 1921-ben Kassán megjelent második verseskötete, az Emberi hang, a kötet recenzenseként Szabó Lőrinc „komoly irodalmi ígéret”-nek nevezte őt, csupán azt kifogásolva, hogy „teljesen a mai német líra hatása alatt áll”4. A korabeli osztrák-német költészet, pl. Franz Werfel vagy Oscar Kokoschka expresszionista emberábrázolásának utánérzései: „Ordítsatok és égjetek s ágáljatok, mint fák a szélben ” (Riadó), „égő, zsúfolt, enzsírjától nehezen lélegző s a hajnal és az alkony színeiben ugyanegy órában világló birodalom ” (Este tízkor Wembleyben), s egyáltalán az avantgárd hatása valóban jól fölismerhető a Japán kert prózáján éppúgy, mint a benne található negyvenegy versen-versikén. Néha mintha álomból vagy züllött mámorból ébredne a gondolat (Sokan vagyok); máshol a cikkek dramaturgiai fordulópontjára tartogatja a legexpresszívebb képeket: „A cselekvő korok nagy rombolókat vagy építőket ismernek el. A mi időnk állott vér, s a csöndesen kuruttyuló békák közt király a varangy, mert mérget lövell a teste ” (Hölz); megint máshol a festői vallomásokon süt át a költészet: „Halkan nyújtózom, hogy ne bántsam a csöndet. A kecske elém áll, nézzük egymás szemét, mennyivel tisztább, nyugodtabbb és boldogabb az övé” (Szeptember), a Krizáit próza márais változatát adva (a Jubileum elé egyenesen prózavers). És csak egy szó még a politizálásról: ha arra gondolunk, hogy író létére és szándékosan nem objektív írói eszközeivel milyen jó érzékkel mérte föl Márai a közhistória szempontjából korszakos jelenségeket, egyebek mellett a konzervativizmus tarthatatlanságát (Napló), a bolsevizmus „hazugság-kazlát” (Moszkvai hírek), Dawes és Owen Young szerepét a háború utáni gazdasági rendezésben (Egypár fej a londoni konferenciáról), valamint hogy a kapitalizmus legnagyobb baja polgári gyökereitől való elszakadása, akkor kis híján megszakad a szívünk. Mert ha