Irodalmi Szemle, 2005
2005/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Vajda Barnabás: Merengés a Japán kert fölött
KÖNYVRŐL KÖNYVRE VAJDA BARNABÁS Merengés a Japán kert fölött (Márai Sándor 105. születésnapján) [„Vannak.. .napok, amikor elszunnyad lelkében a vágy és a hit. Ezek a blazírt re- zignáció, a tompa szenvedés napjai. Ilyenkor születnek többnyire az újságcikkei” - írja Márai Sándorról 1928-ban az író- és sorstárs, Komlós Aladár1, aki nyilvánvalóan Márai kedélyváltozásairól beszél, de közben rámutat arra is, hogy a lipcsei újságírói tanszéket Frankfurt-Weimar-Berlin-Párizs irányba elkerülő kassai polgár fásultsága és tehetetlen egykedvűsége egyúttal az első világháború után Nyugat-Európában csavargó magyar fiatalság „kínos céltalanságának” (Cs. Szabó László) korjelenségébe ágyazódik. A hazát „enyém”-nek valló, de hónától megfosztott, a távolságban biztonságot lelő, mégis magát minduntalan vonzani is hagyó érzések disszonáns paradigmái között Márainál egybemosódik az áhított messzi és a sajgó közel. Közvetlenül vagy áttételesen erről az ezüstporként lecsapódó, rezignált bolyongásélményről szól a Japán kert legtöbb írása. Milyen jegyeket mutatnak Márai Sándor 1920-1929 közti cikkei, versei és elbeszélései, amelyeket mint Nyugat-Európában élő újság- és szépíró küldött a Kassai Naplónak? Mindenekelőtt két vonás tűnik föl: a karrierjét kezdő és a kedvvel politizáló újságíróé. Nem kétséges, még Márai nagyszerűségének mai ismeretében sem lehet kétséges, hogy a Japán kert-beli írások túlnyomó részében feszültség vibrál, amely a kora ellenére a világból sokat tapasztalt fiatal felnőtt ember és a szárnyait próbálgató, szókincsét csiszoló, tehát még nem kész író-újságíró személyisége/stílusa közti különbségből adódik, vagy miként A kalandor c. versben olvassuk a könyv vége felé: „En nem akartam, jaj, ki hiszi el nekem, én nem akartam modern ember lenni. " Márai, a kalandor huszonéves urbánus publicista mégsem tart az ismeretlen országoktól, mert nyelvtudása, atyai háttere és a földrajzi távolság magabiztossá teszik, így hát tendenciózus éllel, előszeretettel és bátran politizál a Kassai Naplónak küldött „több mint kétszáz” írásban. Nem is merül föl benne, hogy tudósításainak, amelyek sokszor szó szerint helyszíni tudósítások bűnügyi tárgyalásokról (Grossmann és társai, Picard) vagy kormánycserékről (Az új ember, A párizsi nagy ülés), legalább súrolniuk kellene az újságírói pártatlanság legszélét. Márai nem tud, s főleg nem is akar elfogulatlan zsumaliszta lenni. S éppen az a tény, hogy előszeretettel veti magát a politikára, legyen az szimpátianyilatkozat a németségre rótt jóvátétel ügyében, vagy gúnyos kritika a politikai korrektség látszatát minden irányban fenntartani óhajtó, s éppen ezért savat- lan-borstalan német újságírás irányába, éppen ez teszi bizonyossá hitünket, hogy Márai sosem volt más, mint író. (,,Amit a sajtó — nem is a párizsi, hanem a nemzetközi sajtó- művelt, az különben is följegyzésre méltó írja például a Nekrológ c. írásban úgy, mintha ő nem is lenne része a sajtónak!) Itt olvasott cikkei annyira személyesek, ameny- nyire csak egy író teheti meg, hogy a napi sajtónak olyan közvetlen élőbeszédet evoká- ló (mert lemagázó) anyagot adjon, mint a Rosa mystica kezdősorai: „Hát miről van szó,
