Irodalmi Szemle, 2005
2005/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - H. Nagy Péter: Szavak ébredése - képek lázadása
KÖNYVRŐL KÖNYVRE el egy üres centrum körül s a kiáramlás irányával párhuzamosan méretük növekszik, színárnyalatuk eltolódik. Ha tartjuk magunkat ehhez a képi logikához, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy amit látunk, az egy kútszerű képződmény térillúziót keltő textúrája. Azaz egy hengerbe, csőbe stb. pillantunk, melynek vagy nem látjuk a végét, vagy átnézünk rajta. A szöveg („mit lesel”) szemantikai mezeje alá is támasztja ezt az illúziót (bár a szókapcsolat akként is olvasható, hogy pusztán a „mi” szót „lesed”, nem feltétlenül térszerű kontextusban). Másfelől közelítve a kompozícióhoz, fel kell arra figyelnünk, hogy mivel a szavak koncentrikus köröket formáznak, az így kapott kép rendkívüli módon emlékeztet egy szemre, pontosabban annak szivárványhártyájára (íriszére). Ebben az esetben az üres centrum a pupillával volna azonosítható, a tipográfiai megoldás, az árnyékolás pedig a fényjátékát, illetve a szemgolyó rajzolatát emelné ki. Ha nem zárjuk ki ezt a lehetőséget, akkor érdekes kérdést implikál, hogy mire vonatkoztatható a költemény alapanyaga, a „mit lesel” szintagma. Egyrészt a konstrukció értelmezhető úgy is, hogy - evidens- a lap maga ábrázolja a szemet (valaki az olvasóra mered); másrészt úgy is, hogy a befogadói pillantás szervezi képpé a látványt, tehát az olvasói döntés leképezését szemléljük. A „mit lesel” összetétel kérdésként való intonálása megerősíti ezt a feszültséget, hiszen a kérdés vagy az olvasót szólítja meg, vagy maga az olvasó teszi azt fel (ugyanazon szavakkal, mégsem identikusán). Harmadrészt a „mit lesel?” a tárgy elillanására is figyelmeztethet, a látványelemek behatárolását teszi nyílttá, reflektálttá (pl. hengert vagy szemet látunk - nem mindegy), aktivizálva (és persze provokálva) ezzel az olvasói döntések korántsem magától értetődő kivetüléseit. (Negyedrészt a kérdés annak aposztrofálása is lehet, hogy a prefigurációk óhatatlanul felnyitják a mű privátszféráját.) Mindezek alapján elmondható: eme oszcilláció rendkívül jól illusztrálja, hogy a befogadói tevékenység miként válik a képi és a szövegbeli dimenziók, médiumok széttartásának-integrálásának pragmatikai alapfeltételévé. Bár e rövid eszmefuttatás nem merít(h)ette ki a Vendégszövegek (n) sok szálon futó poétikáját (éppen csak érintette azt), arra talán ráirányította a figyelmet, hogy Papp Tibor alkotásainál miért tanácsos elidőznünk. S itt nem pusztán arról van már szó, amit Bohár András Aktuális avantgárd: M. M. című könyvében, az első magyar versgenerátor kapcsán így fogalmazott meg: „időszerű honi irodalmunknak is számba venni azokat az irányokat, amelyek mindenképpen gazdagítják a palettát.”2 Nem tartom ugyanis kizártnak, hogy a 20. század második felének egyik legfontosabb életművével állunk szemben; még akkor sem, ha ennek jelentőségét az irodalomtörténeti gondolkodás csak most - vagy eztán - kezdi ténylegesen felismerni. ' Ez a felvidéki magyar irodalom szempontjából is igaz. A ’80-as években induló alkotók közül például olyan művész tartja mesterének Papp Tibort, mint Juhász R. József, akinek multimediális tevékenysége messze túlnő az országhatárokon. 2 BOHÁR András: Aktuális avantgárd: M. M. Hermeneutikai elemzések, Ráció Kiadó, Budapest, 2002, 189.
