Irodalmi Szemle, 2005
2005/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - H. Nagy Péter: Szavak ébredése - képek lázadása
KÖNYVRŐL KÖNYVRE Ezek a diszkurzív pontok talán kitüntetettebb funkciókat hordozhatnak, mint mondjuk a kötetben előforduló nevek (Hölderlintől kezdve Kassákon, Poundon, Weöresen, József Attilán át Szentkuthyig). Mert míg az előbbiek bizonyosan differenciálják a felvehető olvasói szerepeket, addig az utóbbiak éppen ellenkezőleg: hagyománycentrumokhoz utalják a befogadás műveleteit (ezért nem lenne túl produktív vállalkozás azok szimpla számbavétele). Előfordul azonban a kötetben egy olyan név is, amely a legsokoldalúbb manipuláció tárgyaként végigvonul a teljes életművön. Az Orfeusz jelölőről van szó. Természetesen ennek távolról sem pusztán statisztikai jelentősége van, hiszen e névnek nemcsak a kontextusa rendeződik át folyamatosan, de a betűk szintjén identitása is lépten-nyomon elkülönböződik. Nézzünk néhány idézetet: „porfej-ORPHEUSZ”, „ORPHEUSZ-álom az ömlő vízben”, „orpheusw orrphallusw olga ó”, „orfeuszjelölt (a pinatanonc) tüzet vigyáz a toronyban”, „azóta költő / néha felhív nézze csak áll-e szatmár / orrfejusz ágon”, „orfeusz gyakornok”, „s a szőnyegen orpheus ül”, „borfi-orpheus”, „orpheusz-áram”, „ki dönti el végre hová fut Orpheusz” stb. (A felsorolás természetesen sokáig, majdnem a végtelenségig folytatható volna, hiszen a Tokaj és a Fluxus című logomandalák középpontjába illesztett „orpheus”, illetve „Orpheusz” szavak a megfordítható tengelyek mentén rengeteg olvasatra adnak lehetőséget.) Mindez akkor válik igazán fontossá, ha elfogadjuk, hogy az Orfeusz betűkombináció szétszerelése és iterabili- tása egyben a költészet retorikai viselkedéséről is tudósít. Azaz nem mítoszi referenciákat rögzít, hanem a jelölt autoritását megvonva a jelölés retorikájába történő visszazuhanást viszi színre. Ennek eredményeképpen a Papp Tibor verseihez társítható látásmód a jelentés jelölők általi kibillenthetőségének, kiolthatóságának, variálhatóságának elismeréseként, ezek koncipiálásaként értelmezhető. Az előbbi gondolatmenet persze nem tarthat igényt semmilyen általánosításra, mindössze a Vendégszövegek (n) egyik lehetséges poétikai jellemzőjét emelte ki a szövegszerű alkotások jelképzése kapcsán. A szerző életművében fentebb említett „vizuális áttörés” ettől eltérő kérdésirányokat is sejtet. Az ide vonatkozó produkciók széles skálája több képolvasási dimenzió kereszteződését idézi elő. Míg például a térképszerű felületek az úgynevezett logorintokkal rokoníthatók, addig a térbeli hatást keltő gyűrűkompozíciók többsége a tükrözés elvére épül. Az előbbiek tehát egyfajta labirintusként arra kényszerítik a tekintetet, hogy ide-oda cikázva kombinálja a hierarchizálhatatlan mondattöredékeket (és lehetőleg tévedjen el köztük); az utóbbiak pedig olyan térszerkezetekben szituálják az olvasás-nézés mechanizmusát, melyek a linearitást önmagukba záruló alakzatokra cserélik fel. A térgyűrűk között emellett olyanok is találhatók, melyeknek struktúrája alapján eldönthetetlen, hogy mely ik felület tükrözi a másikat, vagyis a tükörképek egyben tükröket szimulálnak (és fordítva). Ebben a szériában kapott helyet egy olyan alkotás, amelyre pár megfontolás erejéig érdemes kitérnünk. A Gyűrű - 20 című vizuális költemény mindössze két szóból („mit”, „lesel”) és ezek megkettőződéseiből, tükörképeiből áll. A szavak körkörösen helyezkednek
