Irodalmi Szemle, 2005
2005/5 - MAGYAR IRODALOM CSEH/SZLOVÁKIÁBAN, 1918-2004 - Pomogáts Béla: Ma is van értelmük a „magyar igéknek” (útijegyzet)
Ma is van értelmük a „magyar igéknek” MÁRCIUS 4: a Földönfutók bemutatója Nem vagyok színikrkitikus. Ezért nem arról fogok beszélni, hogy a Beke Sándor által színpadra állított Dobos László-regény milyen dramatugriai víziót érvényesített, még kevésbé arról, hogy milyen volt a színészek teljesítménye és milyenek voltak a díszletek. Egyébként mind a színészi játék, mind a díszlet meggyőző volt, legalábbis engem meggyőzött arról, hogy a Thália Színház egész közössége tudatában volt annak, hogy a színházi évad minden bizonnyal legjelentősebb produkcióját viszi a közönség elé. Valóban, a Földönfutók a felvidéki magyar irodalom egyik leginkább jelentékeny színpadi műve és az idei évad mindenképpen leginkább jelentékeny felvidéki magyar előadása. Egyszerűen történelmi és közösségi, nemzeti és közép-európai igazságkeresése miatt. Mert hogyan is mondotta Shakespeare (sokat idézett) drámaírói „ars poeticájában”? „A színjáték - föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek, hogy felmutassa... a század testének tulajdon alakját és lenyomatát.” Már pedig volt-e általánosabb és megrendí- tőbb drámai tapasztalata a felvidéki (szlovákiai) magyarságnak a mögöttünk lévő huszadik században, mint a második világháború után elszenvedett megtorlás, a szülőföld elvesztése, a »földönfútás«? Erről a tragikus közösségi (nemzeti) szenvedéstörténetről adott igen őszinte és alapos képet Dobos László 1967-ben Pozsonyban megjelent regénye: a Földönfutók és erre tekint most vissza a Beke Sándor segítségével színpadra állított »történelmi játék«, amely a magam tapasztalatai szerint (hiszen ott voltam a bemutatón) is igen mélyen érintette meg a közönséget, felidézve igen sok felvidéki magyar család 1946-os, 1947-es »szenvedéstörténetét«”. „Az emlékezet szövevénye - így indult Dobos László regénye annak idején- kitaposott ösvényeket érint... Arcokat hordunk magunkban, arcok mosódnak semmivé, majd tűnnek fel az előzők helyén. Mint a folyamok örök mozgása: elmegy és újra jön a víz.” Ezeket a valahai emberi arcokat - valójában emberi sorsokat és együttesükben egy nemzeti közösség sorsát - idézi fel, kelti új életre az egykori regény és most a színpadi mű. A felvidéki magyarság ugyanis, számtalan tapasztalat: irodalmi alkotás, társadalomtudományi vizsgálat, személyes vallomás és beszélgetés utal erre, máig nem tudott, nem is tudhatott szabadulni a háború után bekövetkezett jogfosztottság és a kényszerkitelepítés emlékeitől. Az akkor tapasztalt történelmi megpróbáltatások mindig is átszőtték, átszínezték ennek a magyar közösségnek a kollektív emlékezetét. Erről tett nagy hatású (csak igen nagy késéssel a nyilvánosság elé kerülő) vallomást Fábry Zoltán emlékezetes memoranduma (A vádlott megszólal), több szépirodalmi alkotás (elsőként éppen Dobos László regénye), Janics Kálmán 1979-ben nyugaton közreadott műve (A hontalanság évei), majd már a demokratikus átalakulás után a történészi-szociológiai szakirodalom (például Vadkerty Katalin munkái). A Földönfutók természetesen sokrétű epikai mü, nemcsak a felvidéki ma
