Irodalmi Szemle, 2005
2005/5 - MAGYAR IRODALOM CSEH/SZLOVÁKIÁBAN, 1918-2004 - Pomogáts Béla: Ma is van értelmük a „magyar igéknek” (útijegyzet)
Pomogáts Béla gyarság kollektív kálváriáját mutatja be, teret ad (különösen a magyarság kálváriájának keretében) az ott élő zsidóság „szenvedéstörténetének” is, igen hiteles képekben ábrázolja egy kelet-szlovákiai, határ menti kisváros (Királyhelmec) köznapi életét és emberi alakjait, és színpadra viszi a szlovák katona (a regényben: a pilóta) és a magyar lány (Gallai Nelli) romantikusan szárnyaló, majd szomorú módon kifulladó szerelmének történetét is. (Különben ennek a szerelmi történetnek, legalábbis az én megítélésem szerint, mintha túlságosan nagy szerepet adna a színdarab dramaturgiai felépítése. A szerelmi történet ugyanakkor, igen szemléletesen tanúsítja azt az igazságot, hogy az emberi élet igen lényeges és éppen az „emberi lényeget” kifejező dimenzióiban, például egy férfi és egy nő kapcsolatában, igazán nem lehet szerepe az etnikai különbözőségnek!) A regénytörténet sokszálú, középpontjában mindazonáltal a felvidéki magyarság jogfosztottságának és elüldözésének drámai történelmi tapasztalata áll. Hadd idézzem ide az egykor a regényben olvasott, és most a színpadon ismét megszólaló passzusokat: „Tiltott a magyar szó. Hallgass! Némuljatok meg! Bűnösök vagytok. Nincs számotokra hely az országban. Olvasom, betűzöm a falakra ragasztott rendeleteket.” Vagy egy másikat, amely ugyan (emlékezetem szerint) a színpadon most nem kapott szerepet, mégis az egykori regénytörténet egy fájdalmas csalódását szólaltatta meg: „A harmincnyolc után ideszivárgott anyaországiak még negyvennégyben, a front előtt menekülve távoztak. Aki vétkesnek érezte magát, nem várta meg a felelősségre vonást. Itt csak azok maradtak, akiknek kenyerük a föld; a földet művelők és a földre éhes nincstelenek. A reménykedők, a jobbat várók. Félévezredes ősökre vezethető vissza a parasztcsaládok múltja, az iparosoké, a zselléreké is. Ősrégi a nincstelenek földéhsége is, tengernyi grófi birtok fekszik a hó alatt. Nem nyúlnak hozzá, nem osztanak földet. A tanyák béresházai fagyott tetvekként tapadnak a földhöz. Lázas szemű szónokok húsz évig szították a reményt: eljön a forradalom, lesz föld, lesz föld... Mi történt? Hiába lett volna a háború? Mi lett a forradalommal? Az ígéretekkel? A béres továbbra is béres marad? A születés most nagyobb bűn, mint megszámlálhatatlan ember állatsorsa?” És végül a kitelepítés valóban drámába illő képei. A regényben olvasom: „Kitelepítenek, batyut kötnek a hátunkra, amibe be kell hogy férjen az egész élet szorgalma. Mehetünk, nincs ránk szükség, visznek is erőszakkal. Kitől kérdeznek itt valamit? Ide csak a rendeletek érnek el, meg a rádió hírei Párizsból, Londonból, Pestről, ahonnan segítséget remél a megnyomorított képzelet. A madár visszatérhet, az ember nem láthatja többé otthonát. Az ember bosszúja kegyetlenebb a természet bosszújánál. ” „Találgatjuk, fontolgatjuk a rémhírnek beillő nagyhatalmi döntéseket. Elképzelhetetlen, hogy elkövetkezzenek a barbárság napjai. Rákövesedünk a hírekre, mozdulatlanná dermedünk, mint a föld fagyába gurult búzaszem.” És valóban, a színpadi játék zárójelenetében megindulnak a bodrogközi magyarok, kezükben és hátukon szomorú batyukkal, hogy Magyarországon keressenek maguknak új hazát. Ez a végső jelenet a dráma legerőteljesebb mozzanata, benne valóban egy tragiku
