Irodalmi Szemle, 2005

2005/5 - MAGYAR IRODALOM CSEH/SZLOVÁKIÁBAN, 1918-2004 - Irodalmunk - dióhéjban (Bárczi Zsófia, Fonod Zoltán, Csehy Zoltán, Szeberényi Zoltán, Turczel Lajos)

Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában, 1918-2004

nekelőtt az egzisztencializmus, részlegesen pedig a beat és a hippi írók, a dél-ame- rikai mágikus realizmus, ill. az újraéledő avantgárd. A hagyományoktól, a kisebbségi sors krónikásának szerepétől való elfordulás egyértelmű a kötet szerzőinél, a közösségi-történelmi kérdések helyett a mindennapok problémái és az emberi kapcsolatok kerülnek előtérbe. Erőteljes a lirizálódás, megnő az irónia szerepe, s a lineárisan haladó történetek helyét az álmok és látomások sejtelmes világa veszi át. A nemzedék tagjai közül (Wurczel Gábor, Kövesdi János, Mészáros Károly, Fülöp Antal, Bereck József, Kovács Magda) a kritika Bereck József és Kovács Magda írásaival foglalkozott kiemelten. A két szerző közül Bereck József realista prózája áll közelebb a hagyományokhoz, Kovács Magda a mágikus realizmus sajátos változatát teremti meg. - A 70-es évek elején, szinte a Fekete szél megjelenésével egy időben jelentkezik Grendel Lajos. Grendel Lajos és Kovács Magda írásai a közösségi, sorskérdéseket firtató irodalomtól való elkülönbözés egy-egy lehetséges változatát jelezték: Kovács Magda álmot és realitást ötvöző, lírai, babonákkal, mítoszokkal telített novellái a mágikus realizmus képalkotásával és történetvezetésével mutatnak rokonságot, Grendel Lajos erősen ironikus, a történelem elbeszélhetőségét kétségbevonó, a személyes és kollektív emlékezet érvényességét relativizáló írásai pedig elbizonytalanító, távolságtartó gesztusukkal fordultak szembe az előző korszak beszédmódjával. — Az irodalom önmeghatározásában a 80-as évek hoznak ismét változást. Ekkor számolódik fel a hídszerep illúziója, s a referenciáiitás, a valóságtükrözés igényének elhalványulásával fokozatosan kerül előtérbe a belső történés. Az iródiások számára a kisebbségi és egyetemes összeegyeztetésének kérdése már fel sem merül, az irodalmon kívüli értékekhez való igazodás végképp érvényét veszti. Az Iródia Próbaút c. antológiájában tűnik fel Hogya György és N. Tóth Anikó, valamint Talamon Alfonz, aki Sámuel BorkopjBarátaimnak, egy Trianon előtti kocsmából (1998) c. posztumusz kötete megjelenése után (Monoszlóy Dezső, Duba Gyula és Grendel Lajos mellé felsorakozva) az 1945 utáni szlovákiai magyar irodalom egyik viszonyítási pontjává válik.

Prózairodalom (1989-2004): A 80-as években induló differenciálódás a rendszerváltás után még erőteljesebbé válik. A „szlovenszkóiság” főként tematikában jelentkező ismérve végképp elveszti kanonizációs erejét, az addigi peremmüfa- jok integrálódnak, egyre nagyobb teret nyer a fragmentáltság, feloldódnak a határok epika és líra között. Az évtized végén erősödik a vallomásosság és naplószerűség jelenléte a prózában. A 90-es évek szerzőinek többségénél háttérbe szorul a történet, helyette a gondolatiság, az önmeghatározással való kísérletezés, az énnek a léthez, ill. a nyelvnek a megismeréshez való viszonya kerül a középpontba (Fábián Nóra, Mórocz Mária, Czakó József), s Talamon Alfonz, Hajtman Béla, valamint a szubkultúra nyelvi-tapasztalati világát megszólaltató Győry Attila történeteinek különleges atmoszférája is a nyelv hatalmának felismeréséből fakad. - Az elmúlt tizenöt évben a csoportos fellépést az egyéni jelentkezés váltotta fel, az antológiák elvesz