Irodalmi Szemle, 2005

2005/5 - MAGYAR IRODALOM CSEH/SZLOVÁKIÁBAN, 1918-2004 - Irodalmunk - dióhéjban (Bárczi Zsófia, Fonod Zoltán, Csehy Zoltán, Szeberényi Zoltán, Turczel Lajos)

Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában, 1918-2004

múltat is átstrukturálta, megújította és felerősítette a csszl. magyar irodalom koncepcióját, és az első köztársaság irodalmát is megrostálta, mintegy kiiktatva belőle a polgári urbánus, ill. a keresztény (konzervatív) és avantgárd irodalom bizonyos alkotóit (itt hull ki például Márai és Mécs a kisebbségi kánonból), s ezáltal a tradíció hosszú időre homogenizálódott, s nagyrészt ez okozta a későbbi, fiatalabb generációk elidegenedését egy ilyesfajta kontinuitástól. A naiv optimizmus, a plakátszerű harsányság és a programszerű hitvallások, ideológiai dogmák publicisztikai szintű versbe öntésének kezdettől szerencsésen állt ellen Ozsvald Árpád kontemplatív, me- ditatív lírája. Rácz Olivér posztnyugatos lírája (Kassai dalok, 1958) vagy Gyurcsó István költészete ugyan valamelyest kitűnt a kor kontextusában, de költészetesztétikai vonatkozásait tekintve az igazi meglepetés az 1946-ban Szlovákiába települt Monoszlóy M. Dezső költészete volt. Fordulópontként tartja számon az irodalomtörténet-írás a „nyolcak” 1958-as felbukkanását is (Fiatal szlovákiai magyar költők), bár a fordulat lényegében csak Tőzsér Árpád, Cselényi László és Zs. Nagy Lajos nevéhez köthető, hiszen Gyüre Lajos, Fecsó Pál, Petrik József és nagyrészt a posztnyugatos Kulcsár Tibor később is pusztán műkedvelő lírát műveltek, Simkó Tibor pedig elsősorban zárt formakultúrájú, játékos, zenei gyerekverseivel alkotott maradandót. A nyolcak élcsapata múlhatatlan érdemeket szerzett az ún. sematizmusvita (1963-1964) elindításával is, mely átstrukturálta a költészetelméleti gondolkodást. Görömbei András véleményéhez csatlakozva soroljuk a nyolcak társaságába a jelentős költői életművet létrehozó Gál Sándort, a rendkívül kifinomult és máig érvényes hangú költészettel jelentkező Bárczi Istvánt, az outsider papköltőt, Farkas Jenőt. A korszak alapvető költészetesztétikai horizontja a népi szürrealizmusra, az Ady- és József Attila-eszmény alternatív újraírására, ill. az elsősorban Ily- lyés Gyula nevével fémjelezhető józan objektivitásra és nemzet- és nyelvféltő gondolatrendszerre nyílik rá, melyet Kulcsár Szabó Ernő megfogalmazásával „közös- ségérdekű, nyilvános lírai beszédnek” nevezhetünk. A képalkotás és a kompozíciók terén többeknél érezhető Juhász Ferenc és Nagy László jótékonyan ihlető hatása, de élénken jelentkezik a kortárs szlovák és cseh irodalom eredményei iránti érdeklődés is. Tőzsér Árpád az újnépies modernséggel Érintések c. kötetében (1972) számolt le, s a tárgyias, nyelvfilozófiai indíttatású, hermetista elemekkel dúsuló költészeteszmény irányába mozdult el. Az Érintések a korszak kulcsszövegének tekinthető, s e ponttól kezdődően Tőzsér lírája a hazai írásbeliség talán legjelentősebb fegyvertényének számít. Cselényi László Krétakor {1978) c. kötetével szintén jelentős költészetesztétikai áttörés mutatkozott, mely később a neo- és transzavantgárd szellemiségében kirajzolódó monumentális kombinatorikus-variációs, kollázs- és montázstechnikával dolgozó költészetet teremtette meg a maga szimultán sokszólamú- ságával és az olvasási irányok végletes elbizonytalanításával (Téridő-szonáta, 1984, Kiegészítések Hérakleitoszhoz, 1989). Zs. Nagy Lajos költészete legjobb szövegeiben a magyar irodalomban Petri György munkássága révén kanonizálódott groteszk, közvetlen, alkalmiságában objektivizálódó líra megközelítésmódjait érvénye