Irodalmi Szemle, 2005
2005/5 - MAGYAR IRODALOM CSEH/SZLOVÁKIÁBAN, 1918-2004 - Irodalmunk - dióhéjban (Bárczi Zsófia, Fonod Zoltán, Csehy Zoltán, Szeberényi Zoltán, Turczel Lajos)
Magyar irodalom Cseh/Szlovákiában, 1918-2004 dolat, Bp. 1940; Fonod Zoltán: Üzenet, Bp. 1993, Po. 2002; Fábry Zoltán: Harmadvirágzás, 1963; Csanda Sándor: Első nemzedék, 1968; Turezel Lajos: Portrék és fejlődésképek, 1977; Görömbei András: A csehszlovákiai magyar irodalom 1945-1980, Bp. 1982; Fonod Zoltán: Gyorsmérleg. = Körvonalak, 1982; Szeberényi Zoltán: Magyar irodalom Szlovákiában (1945-1999), I., 2000; Koncsol László: Nemzedékem útjain, 1988. Fonod Zoltán Költészet (1918-1945): A csszl. magyar költészet fogalma nem terminus technicus, változó interpretációk rendszerében működő kategória, mely egyes kutatók számára önálló esztétikai-interpretációs terep, míg mások számára csupán egy földrajzi, ill. szociológiai determináltságból fakadó behatárolás. Ez a kettősség mind a szerzői önreprezentációk, mind az értelmezői hozzáállások rendszerében kezdettől jelen van. A frissen alakult Csehszlovákia területén a magyar nyelvű költészet nehezen, de meglehetősen tarka színekben bontakozott ki, s helyesen állapította meg Komlós Aladár, hogy elsősorban az „irodalmi árfelhajtás” elve érvényesült, azaz a trianoni trauma bénította magyarság elvesztette kritikai érzékét, s az utódállamokban megképződő szövegvilág értékelését mindenekelőtt a szolidaritás és a kritikátlan bátorítás jellemezte. Ezt az álláspontot képviselte többek közt Sziklay Ferenc és Alapy Gyula, s ezzel szállt szembe pl. Mécs László és Fábry Zoltán. Szvatkó Pál szerint is „heterogén fej és központ nélküli magyar massza került Szlovenszkóra”, ami a „pesti kritikai ellenőrzés” hirtelen megszakadásához vezetett. Az egyre-másra intézményesülő provincializmus és regionalizmus útvesztőiben a petőfieskedő, ill. népdal vagy nótaköltészeti nyomvonal mellett a költői paletta az esztétikai dimenziókat figyelembe sem vevő propagandisztikus irredentizmustól az agitatív líráig terjedt. A korai periódust (mely Szvatkó korszakjelölését követve 1919-től 1924-ig tartott) a szakírók szerint az emigráns írók (pl. Antal Sándor, Barta Lajos, Földes Sándor, Jamó József) és a dilettánsok (pl. Aixinger László, Borka Géza, Fülöp Árpád, Inczinger Ferenc, Jankovics Marcell, Klimits Lajos, Sziklay Ferenc, Telek A. Sándor, Willant Henrik stb.) küzdelme határozta meg. Folyamatosan zajlott a csszl. magyar irodalom létét, ill. nem létét, helyét, integritását firtató vita is, mely egy egyre erősödő ágon végül a kisebbségi messianizmus holisztikus, máig ható koncepcióját eredményezte. - A korszak legkiválóbb költői teljesítményeit az egyetemes irodalmi, esztétikai eszményekhez csatlakozó, a manapság világirodalmi nagyságként kanonizálódni látszó Márai Sándor urbánus, alakváltogató bölcseleti lírája (Emlékkönyv, 1918, Emberi hang, 1921), ill. Mécs László később Paul Valéry által is méltányolt, kozmopolita szellemiségű, szociálisan érzékeny, katolikus-mo- ralizáió esztéticizmusa nyújtotta. Mécs Hajnali harangszó c. 1923-ban kiadott kötetét a korszak legjobb teljesítményeként tarthatjuk számon. A dezillúziós, villoni, urbánus líra Vozári Dezső személyében a Mécs-eszmény egyik lehetséges ellenpólusát jelentette. Vozári elsősorban Somlyó Zoltánra emlékeztető (epikureista, hedonista) attitűdje és művészi igényessége okán komoly rekanonizációs esélyekkel bíró szövegkorpuszt hozott létre. Antal Sándor 1925-ben kiadott Garabonciás ének c.
