Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Duba Gyula: Galambtemető (2.) (regényrészlet)
Galambtemető (2.) és nem kér újabb szellemi értékeket. S ami ennek ellenére ösztönösen létrejön, nem veszi észre, néma és közönyös, vagy rosszindulatúan, kaotikusán disszonáns visszhangot ád, mint a csapnivaló akusztikájú hangversenyterem. Az író a gonosz múltat okolja, a komisz történelmet! A minoritás világa okozza intellektusa hiányait, szellemi gyengéit. Rendületlenül hiszi, hogy a történelem gyakrabban romboló erő, mint építő lendület! Hiszen igyekezett ő, igenis igyekezett! Ősei nyomán arra született, hogy a természeti emberek sorsát élje, annak a roppant tömegű emberfajtának a példányaként, amely évezredeken át a vidéket alkotta, művelte a földet és anyagi alapját nyújtotta minden fejlődésnek, egyként termelt élelmet, katonát s a szellemnek emberanyagot. Mindig a történelem alatt vegetált, burjánzott ez a fajta, mint a föld termő humuszrétegei és segítette, lehetővé tette és táplálta a műszaki haladást, szolgálta a kulturális növekedés és civilizációs hajsza lendületét. Ám ehhez a természetes elemi erőhöz tartozó elődei őt már tanulni küldték, gimnáziumba íratták, elengedték, mert a javát akarták, másrészt némileg a divat sodrásának engedve, a népi felemelkedés jelszavára figyelmezve, igen, ő elment a városba és igyekezett más lenni. Mindig olvasott és annyi ismeretet készült magába szívni, amennyi elég ahhoz, hogy felemelkedjen, ki tudná, milyen magasságokba! S ő akart is emelkedni, szívesen szárnyalt volna, mindent megtanult, amit kellett, és a képzelete már akkor képes volt rohanni, száguldani, mint a menekülő német repülőgép, amelyet a Berek felett lőttek le a RATÁk, de mire elült a harci zaj, az ő emelkedésének is befellegzett. A történelem harsogva szólt bele az életébe és kemény kézzel állította át a sorspályáját más vágányokra. Elvette a nemzeti életet, és a minoritás létét is megtagadta tőle, semmilyen létet nem hagyott a számára, csak a puszta és motiválatlan egzisztenciát, a csupasz, pőre testiséget, mintha akkor azt dörögte volna a történelem: még élsz, de már nem vagy, lélegzel, eszel és ürítkezel, de jogilag nem létezel! A filozófusok nagy dilemmáját, a nincs-et testesíted meg, magad vagy a legteljesebb élő hiány. Ember, aki nem rendelkezik az emberség lényegi stigmájával, csak annak külső jegyeivel. De nemcsak így beszélt hozzá a történelem, bár különben akkori szavait nem is nagyon értette, inkább csak elszenvedte, hanem tett is állításai nyomósítása érdekében. Hómezőkön kergette és primitív kocsmákban zül- lesztette, istállókban aludt bujkálva és bicskásoktól tartott, rossz bort ivott és még rosszabb pálinkát, otellót és metilalkoholt, anélkül, hogy tudatosította volna, állandóan az erőszak jegyében élt és nem volt számára megbocsátás! Evek múltán visz- szagontolt erre az időszakra és borzongva élte újra, hogy amikor más kamaszok első vágyaik lánykáját lesik, ő elvadulva téblábolt, s amikor a gimnazisták verseket tanulnak, melyek aztán a lelkűkben zengenek tovább és érzésekre tanítják őket, akkor ő részegen hevert dúlt kazlak tövén. Embertelenül szép átkos pokla a háború utáni éveknek! Párialét, bár emberi, ám kiszámíthatatlan. De a legérzékenyebb és legtermékeny kor az ember életében, amikor mindent megérinthet, ami érdekli és megszerezhet, ha kedve tartja, amikor minden vágy lehetségesnek tűnik fel és min
