Irodalmi Szemle, 2005
2005/1 - Duba Gyula: Galambtemető (2.) (regényrészlet)
Duba Gyula Csak hát...! Töredéknépek írói töredékes létükbe zárva gyakran töredékeket írnak. Az egyetemes egység nagyságának érzete ritkábban érinti meg töredékes tudatukat. Sok ebben az igazság, nem az alliteráció kedvéért írtam. A töredékes lét nem nyújtja az egység élményét, és a töredékes közösség eszmék magaslataira, egyetemes csúcsokra alig ösztönöz. Teljesítményre sem késztet, nem rendel íróinál átfogó érvényű műveket. A töredékes létből fakadó gondok is töredékesek, gyakran kisszerűek, máskor zártak s szinte megközelíthetetlenek, ám máskor oly kényszerítő erejűek, hogy az írónak szolgálnia kell őket! Hrabal öregkori mondása, hogy Közép-Európában az ember sosem józanodhat ki! Ám legyen! Nincs köztünk ellentét. A minoritás képviselője viszont, a kisebbségi szellemiség képletesen szólva sosem részegedhet le, mert nemcsak fizikai értelemben, hanem szellemi mivoltában is elveszítené lába alól a talajt! A világ nagy bálján és a népek karneválján a minoritás józanságra ítéltetett, szabályos lépésekre késztetett az emberiség táncparkettjén! Erről mondtam egyszer régen az asszonynak: Ahelyett, hogy tágítanánk a láthatárt, önként szűkítjük le, hogy megfeleljünk helyzetünk lehetőségeinek, környezetünk elvárásainak! Mire csak annyit válaszolt: Ez szomorú! Azt állítod, hogy kis népek nyelvén írni önpusztítás...?! Erre nem volt válasza. Azóta sincs. De állandóan keresi, s ennek érdekében úgy figyeli magát, mint egy idegent. Fürkészi, mint a férfit és az asszonyt, lesi magát titokban szenvtelenül, tárgyilagosan és hidegen! Néha a könyvespolcon sorakozó könyveire néz és megkérdezi: ki vagy te, ember?! A válasz magától adódik, tétova: hát... nem is tudom! Néha nagyképű, némi kesernyés öniróniával: a minoritás szellemiségének gyűjtőedénye! Vagyis: ember! Annyiban különbözöm a többitől, hogy állandóan marcangolom önmagam! Néha már-már mazochista! - vigyorog. Kételyeitől izzad, szorongásaiba belesápad. Magába temette már kisebbrendűségi érzését, túltette magát rajta nagy szellemi erőfeszítéssel, de nem tűnt el, ösztöneiben izzik, mint a parázs a hamu alatt. Munkája minőségét illetően elégedetlen. Elismert írónak számít, kételyei mégsem hagyják el. Sikerei minél látványosabbak, ő annál kishitűbb. Egész jó dolgokat írhat, de ezek még nem az igaziak, átmeneti minőség, nem silányak talán, de nem is kész értékek. Mintha az állandó rögtönzés korát élné folyamatosan, minden tette improvizáció, az idült bizonytalanság poklában pörkölődve töri magát dühödten. Ámulva bámulja a szívós középszerűség megingathatatlan önbizalmát! Uramisten, mint hiszi könnyű súlyú tevékenysége feltétlen hitelét! Mily magabiztosan lép fel a nyilvánosság előtt, menynyire öntudatosan képviseli önmagát! Nézzétek, én... hirdeti a középszer... én aztán igen...! Bolondok, kiáltana ilyenkor, istenverte bolondok... hát nem érzitek, hogy minél jobban ágáltok, annál kevesebbet mondtok?! S levonja a tanulságot: minél kisebb a szemétdomb, annál dölyfösebbek és harciasabbak a kakasok! Új Erazmus kellene, címeres ökrök, hogy megírja rólatok a mai balgaság dicséretét! Szokatlan érzés. Mintha átok ülne rajta, sosem lehet biztos benne, mit hozott létre. A többszörösen megrokkant minoritás világa nem visszhangzik, süket marad
