Irodalmi Szemle, 2005
2005/5 - Mács József: Trianon harangjai (regényrészlet)
Mács József embereket, és nem esett le a korona a fejéről és nem ingott meg elnöki széke a magyar szótól. De a bíráknak, ügyészeknek, csendőröknek és hivatalnokoknak sem csorbult a tekintélyük, ha magyarul beszéltek az ügyfeleikkel. Most meg a torkába akarják verni a kést annak, aki magyar szót mer kiejteni! Benes nemzetállamot é- pít, a csehek és a szlovákok államát, s akik nem követik őt a nemzetiségük feladásával, azok pusztuljanak. Dési Barna bal lábbal kelt, egész nap komor maradt az arca, szeretett volna odaállni ő is a kapuja mögé, szemtől szembe Faragó Andrással, aki reggeltől sötétedésig olyan mereven áll a kapuja mögött, mintha nem is ember, hanem kapufélfa lenne. Nem változott rajta semmi, csak a ruhája, az is csak az évszakok szerint. Télen meleg, nyáron lenge, szellős ruhába öltöztette a felesége. Az egész embernek csak a szeme mozgott, addig kísérte a tekintetével az úton járókat, a szomszédoló asszonyokat, amíg követni tudta őket. Közben-közben motyogott valamit, amit talán ő maga sem értett. Akit viszont gátlástalanul szidott, az a postás volt. Mert azt hitte róla, hogy nemcsak kézbesíti neki az adóhátralék befizetésére figyelmeztető leveleket, de ő maga fogalmazza azokat. Feltételezése szerint a végrehajtót is ő szabadította rá, de örömét nem lelte benne. Semmit nem talált a házában, amit lefoglalhatott volna. Szegény kézbesítő, alighogy kidugta fejét a postahivatal ajtaján, máris Faragó András szitkainak áradata zúdult rá, melyek közül a legsúlyosabb úgy hangzott:- Dögölnél már meg, hogy soha ne látnálak! Dési Barna persze csak gondolta, hogy kiáll ő is a kapuba, szemben a szomszédjával. Az ötlettel csak az ingerültségét próbálta levezetni, melyet a teendők sokasága váltott ki belőle. Telnek-múlnak a napok, hetek, már közel a karácsony, de még ő maga sem döntött végleg, kinek harangozzanak, kiért, kikért szóljon Jámboron a harang? Abban már biztos volt, hogy ha Mezei Jánosékat áttelepítik Magyarországra, nekik harangoztat, mert attól a nagyon szomorú naptól kezdve mintha meg is haltak volna. Ugyanez vonatkozik a deportáltakra is. Összeszedték, elhurcolták őket csehországi kényszermunkára, mintha rabok lettek volna, számukra tehát ők is meghaltak, legalábbis addig, amíg vissza nem térhetnek vagy haza nem szöknek. Értük is szólniuk kell a jámbo'ri harangoknak! Ezen a reggelen azonban, amikor bal lábbal kelt fel, elfelejtett szólni Dolmányos Bélának, hogy fussa be a falut, hívja össze a presbitereket egy kis együttgondolkodásra, hogy a déli harangszón, a vasárnapon és még nagyobb ünnepeken kívül, a temetéseket is beleértve, még kiknek harangoztasson? Olyan türelmetlen volt, hogy maga szaladt el a harangozóhoz. S míg szaporázta a lépést, alig győzte fogadni az emberek köszönését, s alig győzte ismételni a válaszokat:- Csak ide, a közeibe, Dolmányosékhoz!- Meghalt valaki, csendíteni kell?- Nem, dehogy.- Csehországban történt nagy baj a véreinkkel?
