Irodalmi Szemle, 2005
2005/5 - Hogya György: Az Út (novella)
Az Út Becsapottnak éreztem magam. Úgy éreztem, kellő élettechnikával rendelkezem ahhoz, hogy kettős tudatot építsek ki, amely segítségével csendesen meghúzódhatok a dilettáns hatalom szeszélyei elől. A politikailag gyenge korszakok emberének kettős tudata kompromisszumokat köt, ugyanakkor nem adja fel lényegiségét, belső tartását, és főleg józan ítélőképességét! A kettős tudattal szemben a hatalom teljességgel tehetetlen, hiszen mindig a neki tetszőt mutatom, ugyanakkor igazi énemet állandóan képezem. Az új közeg azonban megzavart. Kiszolgáltatottnak, felkészületlennek tűntem önmagam előtt, hiszen mi lehet rosszabb, mint ha az embert egy álomszerű dolog fosztja meg a kétely fölényes biztonságától...? ÉLETRAJZ- Szeretném, ha ezt te írnád meg - mondta a hetvenéves nők tántoríthatatlan és kivédhetetlenül kedves hangján. Fülöp pedig tudta, mit jelent ez. A „szeretném”, azt jelenti, ragaszkodni fog a kéréséhez, mindaddig, míg meg nem győzi őt vagy meg nem töri az ellenállását. A kimondatlan és pontosan meg nem fogalmazott „ezt”, pedig a feladat bizalmas, senki másra át nem ruházható jellegét határozta meg. Körülnézett a szobában, melynek bútorait gyermekkorától ismerte. A falon egy (nem tudta miért, de magában meg volt győződve róla, hogy egy középkori és galíciai) város piactere volt látható, nyomasztó, kissé fakult színekkel megfestve, egy olyan vásznon, amellyel akár egy ebédlőasztalt is be lehetett volna borítani. Alatta egy régi, vörös villanykályha szolgált mindenféle újságnak, tankönyvnek, gyümölcsöstálnak és varrókészletnek. Azelőtt vizet párologtatott rajta, mióta bevezették a gázt, már nem kapcsolták be. A „piactér” mellett, Chagall vörös kakasa emelte égnek a fejét. Körbe-körbe könyvek sorakoztak a plafonig érő polcokon. Az egyik „könyvhíjas” résben Havel fotója díszelgett, Magda néni rendkívüli tiszteletének jeleként. A rettenetesen nyikorgó műbőr ülőgarnitúra - két fotel és egy „hármas heverő” - egy kis körasztalt ölelt körül, ők ketten pedig a két fotelból tárgyaltak a kis asztal felett.- Szerinted nem érdemli meg, hogy valaki lejegyezze mi mindent tett? - kérdezte, és ezzel a kérdéssel is ugyanaz volt a helyzet, mint minden, általa feltett szónoki kérdéssel. Nem tűrt ellentmondást, és nem várt választ. Szinte magában hordozta az érveket is. Hiszen ki merne ellentmondani egy ilyesképpen megfogalmazott kérdésnek, mikor tudatában „kell” lennie annak, hogy ezek után csak a kétségbevonhatatlan érdemek felsorolása következik?- Tévedés - felelte óvatosan, igyekezve, hogy a hangja lehetőleg semleges és érzelemmentes maradjon, és elejét vegye az esetleges feszültségnek. - Nem az ő érdemeinek kétségbevonásáról van szó - tette hozzá Fülöp. Hideg és számító pillantás volt a válasz.
