Irodalmi Szemle, 2005

2005/5 - Hogya György: Az Út (novella)

Az Út

hetik meg. Én felsőbb törvények szerint élek, amelyeket maga a Mindenható közölt velem, s amelyet álmunkban, többedmagunkkal láttunk. Maga a Szentatya biztosított róla, hogy közös álmunk kiváltságos, megkérdőjelezhetetlen és egyértelmű! A gyakorlatban ez persze a „Benedicte omnia opera domini domino”-t — minden alkotmányok az Urat áldjátok-at — jelentette.

Ezzel a bizonyossággal a hátam mögött, természetes, hogy eleinte még szinte gyerekesen szeszélyesen viselkedtem. Nem az igazság keresése — hol voltam még akkor! —, hanem igazam bizonyítása volt a fontos! Meg persze a győzelem. Úgy véltem, még a halált választók is az én győzelmemet igazolják, hiszen életképtelenségük is hitem erejét, legyőzhetetlenségét hirdeti, miután fondorlattal meggyőzni nem tudtak, erőszakkal helyemre nem kerültek, és érveléssel hitemet ki nem kezdték.

Tudomásul kellett vennem, hogy nincs ellenfelem! A kortársaim között nem akadt, aki a világi és egyházi hatalom birtokába juthatott volna akár hite, akár pénze vagy kapcsolatai révén. A visszahúzódó elméleti emberek, írók, filozófusok csak tanok, tételek kiforgatásában jeleskedhettek, és nem értették, vagy nem akarták tudomásul venni, hogy doktrínákkal a gyakorlati politikust nem győzhetik le!

Ehhez rendkívüli műveltségre és sziklaszilárd hitre van szükség, amely kiállja a mindennapi élet megpróbáltatásainak, kompromisszumainak próbáját is.

Sok-sok haldoklót kellett megnéznem, míg az intelleto dél sacrifizio-t, az áldozati érzéket megértettem. Ama emberi tulajdonságot, hogy valami mellett mindvégig kitartson anélkül, hogy tisztában lenne vele, létezik-e valami, ami miatt érdemes meghalni.

Ez persze nem vonatkozott az eretnekek, bűbájosok, varázslók és kuruzslók, egyszóval az emberek megmérgezőinek — intoxicatrices homini — hadára, amelyekkel nap mint nap kapcsolatba kerültem.

Amikor ama bizonyos eset történt, éppen egy incantatrix — varázslónő — perét fejeztem be, és nem sokkal Jézus Krisztus földi születésének napja előtt voltunk. A pristáldus levelét megkaptam, és a szokás szerinti háromnapos magábaszál- lási idő után tüzesvaspróbát rendeltem el, annál is inkább, mivel a vádlottat megtekintettem, és saját szememmel győződhettem meg bűnösségéről. Hosszú évek alatt megtanultam, hogy a lélek támadási felülete a szem, s elég volt egy pillantást vetnem a szemébe, hogy eldöntsem bűnösségét.

Az istenítéletre készült új vas püspök általi megáldását készítettem elő, mikor egy barát ügyét hozták elém, aki teherbe ejtett egy apácát.

Jómagam - akkor még nem értettem mi által vezérelve - egyre izgatottabban vártam az isteni jelre, amely talán választ adhat a kérdéseimre, s nem nagyon foglalkoztatott egy újabb csélcsap barát félrelépése. Mindazonáltal tudtam, mit kell tennem, mire vár a nép, amelynek állandó étvágyát nehéz volt kielégíteni. Az apát és az apáca vallomása minden kétséget kizárt, így a barátot látatlanban halálra ítéltem, az ítéletet pedig december huszonnegyedikén, az ősszülők névnapján és a halott természet megújulásának ünnepén végre is hajtották.