Irodalmi Szemle, 2005

2005/5 - Hogya György: Az Út (novella)

Hogya György Az Út I. RÉSZ A Kétség Mielőtt írásra adtam a fejemet, elhatároztam, hogy mindaz, amit leírok, kör­nyezetemről szól majd, amelyet — úgy vélem — meglehetően ismerek. Mindamel­lett, hogy tisztában vagyok emberi gyarlóságommal, az egyház dicsőségére elvég­zett munkám és hitem erőt ad, hogy azokhoz szóljak, akik a bizonyosságról szeret­nének hallani. Bemutatkozásként el kell árulnom, hogy sokak által megvetett, megátkozott és rettenetesen félő ember vagyok. Senki sem ismerheti jobban az emberi hit és tagadás töretlen erejét, a meg­alkuvás életrevalóságát, a kínzások félelemgerjesztő, embert és lelket próbáló hatá­sát, mint én. Láttam hatalmas akaraterejű embereket, akik mosolyogva tűrték a leg­keményebb kínzásokat, láttam embereket megtörni és sírva alázkodni, és láttam em­bereket, akikben a túlélési vágy, az élethez való ragaszkodás mindenhez erőt adott. Bár néhányan néha megmenekültek, lényegében megvetettem és sajnáltam őket. Minden erejükkel, képességükkel, alakoskodásukkal, hitükkel, szervezettségükkel és hétköznapi filozófiájukkal sem kerültek közelebb a társadalom, a köröttük és fe­lettük zajló élet mozgató erőihez. Oly sok energiát pazaroltak „hitük”, „igazuk” megvédésére, s oly messze maradtak az élet igazi küldetésétől, hogy őszinte meg­győződéssel, minden megbánás nélkül küldhettem őket a másvilágra. Alomvilágban éltek, amely egyszerű istenhitükben vagy istentagadásukban merült ki, s mikor meg kellett halniuk, még azt sem értették, miért hagytam őket meghalni! Néha, a valla­tások során elbeszélgettem egy-két — az értelem csíráját felvillantó — maleficium vagy veneficium vádjával elém került szerencsétlennel, ám soha, ismétlem, egyet­lenegyszer sem találkoztam olyan személlyel, akinek akárcsak a legcsekélyebb el­képzelése lett volna arról, amiről az imént szóltam. Mindez csak megerősítette meggyőződésemet, és a világ rendjébe, cseleke­deteim helyességébe és a gondviselésbe vetett hitemet. Hitemet, amely kikezdhetetlen támaszomként szolgált, hogy még véletlenül se kerüljek a szomszédos „hálátlan Firenze” ostoba szolgálóinak sorsára. Dantét száműzhették, Savonarolát felakaszthatták és elégethették, Machiavellit megkínoz­hatták és száműzhették, Guiccardini vagyonát elkobozhatták, de velem ezt nem te­

Next

/
Thumbnails
Contents