Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Halász Gábor: József Attila (Összes versei megjelenése alkalmából)
Halász Gábor: József Attila Mert - és ez költői természetének egyik titka - hangulatait elsősorban a nyelvi közegen keresztül éli meg, bohókásan groteszk, tisztán csengő, komoran festő vagy ügyesen célba találó, hangzásukkal, színükkel, értelmükkel, csavaros kapcsolódásaikkal egyformán érdekes szavakon keresztül. Ugyanaz az érzés aszerint módosul, milyen nyelvi aláfestést választ ki szeszélye, mintha különböző hangszereken futtatják a közös dallamot. Dalra hangszerel, vagy elégiára, vagy szabad lüktetésre; egyszer dörmögni van kedve és csupa brummogós, harapós szóból áll össze a vers, máskor üveghangokon siklik, vagy nyers hasogatással omlik sor sor fölibe. A világot az érzése, ezt nyelvi fantáziája mozgatja; mint a cigány a rögtönzéseivel, veri bele magát jó és rossz kedvbe, hetykeségbe, átkozódásba egy-egy mondás-ötleten keresztül. Mi más a Tüzek éneke például, mint pattanó, csattanó, hangutánzó ritmushoz hozzáköltött, értelmes szöveg, ahol a fogalom festi alá a zenét, s nem fordítva. A Dörmögőben szinte már az értelem sem fontos, csak a szétömlő jó ízek. „Hát így. És most egy gyűlő hajnalon - odatopog egy bokor hajadon - s dönög, donog. Hát elbosszankodott - s markod bajszába mormolt, mormogott.” A Fiatal asszonyok éneke már a hangzásával csiklandozza érzékeinket, a Medvetánc már a ritmusával nevettet. Érzékelő és érzékeltető vágya a pályája elején és legvégén teljesedik ki; először a fiatalos túláradás, végül az öregedő, fázós mohóság jegyében. Népies korszakában a regösénekek félrévült, félbohóc hangján szólal meg, üde dalban is ott vigyorgó furcsaságokkal, vagy egész medáliákat kocsávolva ki belőlük. Ősi népi mondókák egész medáliákat kovácsolva ki belőlük. Ősi népi mondókák értelmetlen bája újul fel lebegésükben. A nyelvi borongás, a stílusősz ütközik ki késői versein, a különösségektől eljutott a különlegesig, a szavak megteltek súlyos nedvekkel; nincs szükség már proletártájra, hogy hangulatot keltsen, a szomorúság kicsorog a stílusból. Tar ágak boga-rácsai között kaparásznak az őszi ködök, a vaskorláton hunyorog a dér. Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb tollászkodik és hosszan elborong. A kövön nyirkos tapadás pezseg. A végső bomlásban pedig, mikor a gondolat már szertehullik, az idegek boszorkánytáncukat járják, ez a szót szó mellé faragó, rokonító, hasonlító ösztön még munkál ájult automatizmussal, független játékával még jobban érzékeltetve a kínlódást, akár a bénult ember táncpróbája: „ne lankaszd a lábaimat - ne szakaszd a száraimat - ne kanyarogj a karomba - ráncom-redőmben ne rejtezz... - ne torlaszd el a torkomat - ne lapulj meg a lépemen - ne kiáltozz a képemen — csigolyáim ne csikorgasd - fürtöm tövét ki ne forgasd”. Soha tragikusabb alliterációt! Valóságos stílusmimikrire készteti a szerelmi indulat is. Ha boldog, csendes
