Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Halász Gábor: József Attila (Összes versei megjelenése alkalmából)
Száz éve született József Attila gyermekét; a verset, az utolsó lucidum intervallumot is ő erőszakolta ki belőle, megszállottá tette a szó művészi értelmében is. Az ősfélelmek között didergő lélek szenvedélye a tisztánlátás. Minél vonzóbb a mélység csábítása, annál merészebb egyensúlyjátékokkal tesz bizonyságot fölötte szelleme erejéről. A rend a zűrzavarban megvalósítható, csak makacsul hinni kell a lehetőségekben, és még akkor sem ábrándulni ki belőle, ha tömegmutatványként kínálják az egyén régi álmait. József Attila egy kiábrándult és fanatikus világban is hű tudott maradni az egyszerű meggyőződéshez, mert a társadalmi törvényeket éppen úgy magában hordozta, magából vonta el, mint felháborodásait és panaszát. Az ő igazságtalan és egyensúlytalan, elnyomatással, küzdelemmel és kétségekkel teli történelmi valósága a lelke volt, minden külső történés csak a belső sivárságnak felerősített, durvává nagyított képe, a külváros ő maga volt, és jöhetett-e olyan forradalmi megoldás, amely ezen a sorson, alkaton, elrendeltségen segíteni tudott volna? Egy régebbi kritikámban szemére hánytam egyes túlságosan propagan- daízü verseit. Hozzám írt levele ekkor csodálatos önismerettel világosított fel tévedésemről: „Én a proletárságot is formának látom, úgy a versben, mint a társadalmi életben, és ilyen értelemben élek motívumaival. Pl.: Nagyon sűrűn visszatérő érzésem a sivárságé, s kifejező szándékom, rontó-bontó, alakító vágyam számára csupán »jól jön« az elhagyott telkeknek az a vidéke, amely korunkban a kapitalizmus fogalmával teszi értelmessé önnön sivár állapotát, jóllehet engem, a költőt csak önnön sivársági érzésemnek formába állása érdekel. Ezért - sajnos - a baloldalon sem lelem költő létemre a helyemet - ők tartalomnak látják - s félig-meddig maga is - azt, amit én a rokontalanságban egyre nyomasztóbb öntudattal formaként vetek papírra.” Éppen mert kivetítésről van szó, uralkodik „proletár” verseiben a tájkép, a részletes és gondos terepfelvétel, az érzékeny ráeszmélés a jellegzetes színfoltokra, melyek uralkodó hangulatát igazolhatják. A metszetek acélszürke tónusára emlékeztetnek ezek a pontosságukban kísérteties képek, kedvenc időszakuk az alkony, „az éles, tiszta szürkület”, vagy az éj, „a kék, vas éjszaka”, „az ezüst sötétség”, kedvenc évszakuk az ősz és még inkább a tél, amikor kiterített fagyos háló az ég, a csönd kihűl, a fagyra tőrt emel az ág, és a szomorú táj felett csak leng a lélek, „alacsonyan - leng, nem suhan”. Ilyenkor járkál a város peremén és a mocsok felett villanó fényekből, a nyomor mélyéből ütköző hangokból, rongyokból és csillagokból megalkotja hallucinatív erejű képét. „Idegeim elmerítem - mint a hálót” -jelöli meg a „módszerét”, szívét fájdítja, mint külön fájdalomkeltő szerrel, a látvánnyal, míg elgyötörtén rendbe sorakoznak a kikívánkozó szavak. Persze a kelleténél csak egy kevéssel több rácsodálkozás, és már hígulnak a színek, romantikába fordul át a kemény szorongás; ha más nem, ezeknek a verseknek elnyúló alaktalansága, a szívlökésszerüen kihagyó, újuló érzelemhullámokkal, figyelmeztet a veszedelmes határra. Nem fogja össze őket más, mint az érzés; nagyon mélyről jöttnek kell lennie, hogy erejéből végig fusson. De a legszétterültebben is felszikrázik néhány felejthetetlen sor, kép vagy nyelvi ötlet, ami kárpótol a lanyhulásért.
