Irodalmi Szemle, 2005

2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Halász Gábor: József Attila (Összes versei megjelenése alkalmából)

Halász Gábor: József Attila- kérdi magától, néhány nappal öngyilkossága előtt, számot vetve életével. Az emberek, a társadalom, a kapitalista rend: felelheti rá, aki gyógyulásra van hivatva. Senki, semmi, csak a szorongató emlék, a jóvátehetetlen így-volt: érzi a gyógyíthatatlan. „Tudod, hogy nincs bocsánat - hiába hát a bánat.” Hiábavaló, de leküzdhetetlen.

Az emlékezés kísértetjárás is. Aki a pince homályából kijutott a napvilágra, nemcsak a maga tegnapját érzi lidércnyomásnak, hanem még inkább azét, akinek élete végig ott telt el a homályban, teste percre sem szabadult a robotból: a proletáranyáét. Csodálatos mélyrétegekből tört fel a „mama”-érzés József Attilában. Majd képszerűvé stilizálta, távolította alakját, hogy átszellemüljön a fájdalma („Szürke haja lebben az égen - kékítőt old az ég vizében”), majd brutális-makacson közvetlen közeibe hozta őt, akit megettek a fenék, és újra meg újra átnyilall- tatta hátgerincén a kínt, amikor a gyermek az üres konyhába nyitott be. „Cigány vagy! Amit adtál hízelegve - mind visszaloptad az utolsó órán!” Dédelgette holtában, mint a megemberesedett fiú az élőt, és nyöszörögve bújt hozzá oltalomért, gyűlölte, hogy nem lehetett segíteni rajta, és bocsánatért rimánkodott, hogy nem tudott rajta segíteni, megtagadta, megdorgálta és kibékült vele, félt az árnyéktól, és félt az elevenségtől, más nőktől az ő gyöngédségét kérte, követelte eszelősen, és tudta; nem csak az életével, a halálával is még neki tartozik.

Majd eljön értem a halott, ki szült, ki dajkált énekelve.

És elmúlik szívem szerelme.

A hűség is eloldalog.

A csöndben térnek a dalok, kitágul, mint az űr az elme.

Kitetszik, hogy üres dolog s mint világ visszája, horog bennem a lélek, a lét türelme.

Széthull a testem, mint a kelme, mit összerágnak a molyok.

S majd összeszedi a halott, ki élt, ki dajkált énekelve.

A fiú lelke az anyjával vajúdott, mint egykor az anyai test vele, hordozta magában meg nem szülhető képét; nőtt, terebélyesedett a fantom, magába szívta táplálója erejét, mint követelő magzat. Az idegek neki robotoltak, mint egykor a munkás kezei a fiának, a világ vele volt tele, az elboruló értelem már csak az ő titkos parancsszavának engedett. „Irgalom, édesanyám, mama, nézd, jaj kész ez a vers is!” - tört fel a meggyötört sikoly egyik utolsó töredékében; hexameteres sikoly, a költő ünnepélyes erőfeszítése a végveszedelem pillanatában is. Mi más a költés értelme, mint ez a formált sikoltás, az ösztönök sűrűjéből kitörő tiszta hang, a meg- váltódás a szó ereje által? Pőcze Borbála nemcsak a válság felé sodorta vergődő