Irodalmi Szemle, 2005
2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Pomogáts Béla: Megbékélt lázadó
Száz éve született József Attila és a vallásos érzésnek (egy időben) többféle változata is érvényesült. így létezett egyfajta „esztétikai” vallásosság, erről Babits Mihály Esztétikai katolicizmus című kis jegyzetében a következőket állapította meg: „a katolikus szellem múltjával, kincseivel való átivódás”. Egy másik változat talán a „népi” vallásosság lelki forrásaiból eredt, azok a költők (például Juhász Gyula, Sík Sándor, Mécs László), a- kik ezt képviselték, a paraszti vallásosság, a keresztény ünnepkör hagyományos élményeit, az egyszerű emberek áhítatát szólaltatták meg. Egy harmadik változat az evangéliumi szellemiség követésében öltött alakot, ennek a változatnak a képviselői (például Babits Mihály, Sík Sándor, Rónay György, Weöres Sándor, Radnóti Miklós, Dsida Jenő) a vallásos érzés egy nagy hagyománya nyomán (a Kempis Tamás híres lelki útmutatójának címe szerint) „Krisztus követésére”, az „imitatio Christi” eszméjére és moráljára alapozták világképüket és magatartásukat. Végül a vallásos költészet talán leginkább átszellemült változata maga az imádság, a közvetlen odafordulás Istenhez, a hozzá intézett könyörgés, midőn a lélek felemelkedik teremtőjéhez és átadja magát neki. Ez a költészet, amelynek ugyancsak vannak hiteles magyar példái (így Babits Mihály, Rónay György és Pilinszky János lírájában) a transzcendens szemlélet magaslatára emelkedik, és benső lényege szerint a misztikával érintkezik. József Attila vallásos költészete igazából mindegyik imént említett kategóriába besorolható, és mellettük besorolható még egy továbbiba, amelyet az istenhittel folytatott, az istenhitért folytatott benső küzdelem jelöl meg, és amelynek hasonlóképpen fontos eleme az emésztő bűntudat, illetve a megtisztulás sóvárgó vágya. Az igen korai (1922 júniusából való) Fohászkodó ének az esztétikai istenélmény hagyományai szerint rajzol képet, szinte a parnasszisa költészet eszközeivel, az Istennel történő találkozás nagyszerű érzéséről: „A szívem ócska, istenes, remek / Szelence s rajta nem fogott a rozsda. / Nyitott tenyéren nyújtom a magosba, / s hajnalbíbor ércén megremeg.” József Attila közismert „betlehemes” költeményei: a Betlehem és a Betlehemi királyok a „népi” hagyomány, a betlehemezés népszokásának idillikus vallásosságát idézik fel, lássuk most csupán a pódiumon is gyakran felhangzó másodikat: „Irul-pirul Mária, Mária, / boldogságos kis mama. / Hulló könnye záporán át / alig látja Jézuskáját. / A sok pásztor mind muzsikál. / Meg is kéne szoptatni már./ Kedves három királyok, / jóéjszakát kívánok!” A versek egy része, különösen a korai költemények, egyféle naiv, mondhatnám gyermeki istenhitről tanúskodnak, ezek mutatják leginkább azt, hogy a költőre milyen mélyen hatott az evangéliumok lelkisége. Ezek a versek mintegy személyes viszonyt hoznak létre a költő és Isten között, és a mindennapi élet, mondhatni, a külvárosi valóság egyszerű világának mozzanatait felidézve beszélnek a költő istenszeretetéről. A több kínálkozó példa (1925 májusából az Isten, ugyanezen év őszéről az Isten, 1928-ból az Isten és több hasonló költemény) közül egyedül az 1928 elején írott, majd szövegében 1934-ben véglegesített Istenem című verset szeretném idézni:
