Irodalmi Szemle, 2005

2005/4 - SZÁZ ÉVE SZÜLETETT JÓZSEF ATTILA - Pomogáts Béla: Megbékélt lázadó

Száz éve született József Attila- kellett éreznie. József Attila szívében azonban mindig akadt egy kis zug, ahol életre kelt a reménykedés. Ebben a kétségbeesésről tanúskodó költeményben is végül megszólal valami, igaz, nagyon is elégikus hangú történelmi bizalom. Ennek azonban már semmi köze a kommunista eszmék agresszív messianizmusához: „S mégis bizom. Könnyezve intlek, / szép jövőnk, ne légy ily sivár!... Bizom, hisz mint elődeinket, karóba nem húznak ma már. / Majd a szabadság békessége / is eljön, fínomúl a kin — / s minket is elfelednek végre / lugasok csendes árnyain.”

JÓZSEF ATTILA MAGYARSÁGA

Annak a nemzedéknek, amelyhez József Attila is tartozott, a magyarságképét, a nemzet ügyeiben kialakított gondolkodását mindenekelőtt Trianon szabta meg. A trianoni országcsonkítás igazságtalansága következtében mélyen átélt személyes fájdalomhoz képest akkor: a húszas évek elején jóformán háttérbe szorult az 1918—1919-es forradalmak emléke, sőt háttérbe szorult a maradék ország társadalmi és politikai átalakításának ügye is. A trianoni döntések következtében elszenvedett nagy közös sérelmeket szinte minden költő és író megrendüléssel és felháborodással élte át, nemcsak a konzervatív irodalmat képviselő Flerczeg Ferenc, Vargha Gyula, Sík Sándor és Bodor Aladár, nem csupán a nemzeti radikalizmus eszméit megszólaltató Szabó Dezső és Oláh Gábor, és nemcsak a kisebbségi létbe szorított írók, mint az erdélyi Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Kós Károly és Makkai Sándor vagy a felvidéki Mécs László és Fábry Zoltán, hanem a liberális polgári irodalom képviselői, a Nyugat táborának nagyjai, így Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád, Somlyó Zoltán, Móricz Zsig- mond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes és az akkor fellépő fiatal költők és írók is, közöttük Illyés Gyula, Németh László, Kodolányi János, Márai Sándor és természetesen József Attila is.

Az útjára induló költő pályakezdésekor is feltűnnek a trianoni versek, nem véletlenül, hiszen diákkorának otthona a húszas évek elején az a Makó volt, amely az új határ szomszédságában naponta szerzett tapasztalatokat a trianoni döntés köznapi következményeiről; első mesterét pedig abban a Juhász Gyulában találta meg, aki maga is a trianoni fájdalmak elégikus hangú költője volt. A tizenhét esztendős József Attila egyik korai versében: a Nem! Nem! Soha! címűben (amely korábban rendre kimaradt a költő gyűjteményes köteteiből) a következő módon tör fel ez a trianoni fájdalom: „Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége / Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke! / Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret! / Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!” A bús magyar éneke című versben ugyanez a fájdalom, a korábbi, harciasabb hangoltság után, akárcsak mesterénél: Juhász Gyulánál, elégikus színezetet kap: „Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja, / Régi hónát, testvéreit - mást se tehet - siratgatja. / Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben, / Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.”

Az ország megcsonkításán érzett fájdalom az idők múlásával enyhült, nem