Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - TALLÓZÓ - Alexa Károly: Mit ér a Nobel-díj - ha osztrák
TALLÓZÓ az állítások képek vagy egyéb érzéki képzetek és tételes állítások formájában jelennek meg a szövegben. Bárhol ütjük is fel a könyvet, efféle mondatok néznek velünk szembe: „Erikát - a későbbi zongoratanárnőt - úgy magával ragadja az anyai lelkesültség, mint egy köpést a patak sodra”, a kiskorú tanulók „röfögve turkálnak Czerny kezdő etűdjei között”, „a két öregasszony - Erika anyja és nagyanyja - savas, dermedt szeméremajkai szárazon zörögve csapódnak össze”, Erika „hajában állott nedvektől táplálva, egyre csak szaporodnak az ősz szálak”, a hevült szerelmes iQú „felkrákogja a slejmot, és hangosan elhelyezi a mosdóban. íme a Klemmer-féle szerelmi méhlepény”, Erika sietősen megy át a Práterparkon, „kutyaszaron, fallikusra formált műanyag üvegeken, melyekben még ott lötyög a mérgekkel színezett gyereküdítő maradéka..., keresztül a mustáros tányérokon, vagy a farkak formáját még pontosan őrző, jól megtöltött gumiárukon”, Erika cipője - miközben anyjával verekszik - olyan állati bűzt áraszt, akár valami oszladozó hulla”, Erika „lába közt a rothadás érzéketlen, puha masszája. Penész, bomlásnak indult csomók, szerves anyagok...” A regényvilág, mint valamiféle virtuális közeg sajátosságai különösen ott mutatkoznak meg markánsan, ahol a főszereplőket - ha ez a minősítés egyáltalán megilleti őket - „emberek” veszik körül, azaz, ahol a szocializáció és szocializáltság tényezői megjelennek. A magyarországi olvasó számára meglehetősen érdektelen az, hogy Elfriede Jelinek miként vélekedik Ausztriáról, az osztrák polgárról, jobboldalról-baloldalról, a virulens fasizmusról és a világ minden gondját-baját felvállaló liberalizmusról és baloldaliság, erre nézve a magyar olvasónak kellő meny- nyiségű itthoni szöveg is rendelkezésére áll. De arról már minden olvasónak, ottaninak és bárhol élőnek, véleményt kell mondania, hogy ez a könyv hogyan vélekedik általában a civilizációban élő emberről, a polgárról, éljen ő (a szerző szerint: „az”) esetleg Ausztriában. Véleménymondás helyett elegendő itt is néhány futó idézet. Megjegyzendő, hogy a könyv emberi társulásai mindig alkalmiak, véletlenszerűek, csak külsőségeikben megnyilvánulok, soha nem valódi társulások, mindig halmazok: egy villamos tolongó népsége, egy koncert hallgatósága, az utca sze- dett-vedett figurái, a sötétségben és a koszban szexuális problémáik megoldásán munkálkodók. Arcok nincsenek, ahogy tagolt artikuláció sem. A villamoson utazókról azt tudjuk meg, hogy „a bécsi méreg sűrű köde borítja el azt a népséget”, Ausztria „az alkoholisták országa” meg „a falra hugyozóké”, s végül egy terjedelmesebb szakasz arról, hogy a zongoratanárnőt miként veszi körül a „többi ember”. A mocskos testek ragacsos erdőként veszik körbe. Nemcsak a testi mocsok, a tisz- tátalanság legdurvább formái, a hónaljból és az ágyékokból áradó bűz, az elaggott nők enyhe húgyszaga, a vénemberek dohányfelhői, a mérhetetlen mennyiségben fogyasztott legeslegolcsóbb táplálék gyomorból felgomolygó párája, nemcsak a korpás fejek viaszszaga, a haj vékonysága, a körmök alatt a mikroszkopikus szar átható bűze..., hanem...” - és ennyi talán elég is. Nem kell hosszadalmasabban bizonygatni, hogy ebben a - finoman szólva-
