Irodalmi Szemle, 2005

2005/3 - TALLÓZÓ - Alexa Károly: Mit ér a Nobel-díj - ha osztrák

TALLÓZÓ

je, azt mondja magában, hogy aki erre az embertípusra kíváncsi, az talán inkább olvasson Csehovot (A három nővér), vagy Flaubert-t (Bovaryné), esetleg Kosztolányit (Pacsirta), meg más százait az „efféle” könyveknek. Emlékezzen vissza Arany János Rozgonyi Piroskájának halálba hanyatló szomorúságára (Toldi szerelme).

A zongoratanárnő című regény - hogy rövid időre, ám továbbra is erős fenntartásokkal irodalmi alkotásnak tekintsük ezt a szöveggubancot - egy klasszikus novellatéma felduzzasztása. Tipikus cellaszituáció: két (vagy több) ember él együtt egy zárt érzelmi és egzisztenciális térben (amely akkor is zárt, ha netán az ajtaja belülről nyitható), együtt élnek egymás kárára, szeretet és gyűlölet szétbogozhatat- lan szövedékében, folyamatos létrontásban. Ez a helyzet akkor „eszmél önmagára”, ha betör a külvilág. Egy új figura, egy új eszme vagy bármi más, ami kívülről jön, önmagára ébreszti ezt a helyzetet, kinyilvánítja ennek abszurditását. S hogy a bent lévők képesek-e az önreflexióra, s képesek-e elviselni azt, amivel szembesültek - nos... ennek megválaszolása lesz maga az írói üzenet.

Eme tárgynak vagy inkább a téma hagyományos megformálásának több tekintetben káros és kóros „meghaladása” A zongoratanárnő. A legszembeötlőbb tulajdonsága az, hogy a témakifejtés ideális terjedelmi kereteinek kitágítása és magának az elbeszélni valónak a „korszerűsítése” közben visszatér a szöveg ahhoz a ré- ges-régi romantikus-realista hagyományhoz, amely mindentudó szerepet szán az elbeszélőnek, A zongoratanárnő ennek a szerepnek - mondhatni - a lehető legszélsőségesebb megvalósítása. Az elbeszélő itt az, aki mindentudó és mindenható. Mindent és mindenkit ő mozgat, szereplői kreatúrák, akiknek tudatába is csak az elbeszélő hatolhat bele. Az elbeszélő osztja ki a szerepeket, mindent lefed az ő értékrendje. Ám nemcsak leír, hanem minősít is. Nincs direkt szereplői beszéd, semmiféle közösséget nem vállal se alakjaival, se a történettel, iróniája folyamatos, gyakran az idétlenségig az, mindent és mindenkit megfoszt az autonóm létezés lehetőségétől, különös és groteszk módon még akkor is, amikor „mintha” belehelyezkedni próbálna a szereplők tudatának motivációs terébe. Valamiféle „plasztik” világ ez: emberek helyett emberszerűségek, történet helyett történetszerűség, tettek és cselekmény helyett torz és perverz „önmegvalósítások”.

Mindebből az következik, hogy a szereplők és a (hagyományosan) „valódi” történet híján igazából reálisnak mondható tér sem látszódik, az idő is felszámolódik (nem véletlen, hogy a szöveg ide-oda szeszélyeskedik különböző tér- és időelemek között), azaz az olvasónak egy „közeggel” van dolga, amely kivetülése egy elbeszélői tudatnak. A regényvilág tehát nem több és nem kevesebb, mint az elbeszélő világa, amelynek „mögöttese” feltűnően, de éppen nem meglepően számos ponton egybeesik a szerző életrajzának tényeivel. (Az internet erről is bőséggel szolgáltat ismereteket: az apa megőrülésétől leánya alkalmilag manifesztálódó súlyos lelki betegségéig.)

Az elbeszélő lelkivilága kivetítődik arra, amit közkeletű szóval „tapasztalati világnak”, „realitásnak” tartunk, bizonyos állításokat fog rá a külvilágra, s ezek