Irodalmi Szemle, 2005
2005/3 - TALLÓZÓ - Alexa Károly: Mit ér a Nobel-díj - ha osztrák
TALLÓZÓ aligha volna helyénvaló gúnyolódni a Buda halála írójának konzervativizmusán, kisnemzeti „morális csököttségén”, de nem volna méltányos a nagy francia szimbolista művészi világképét egy Elfriede Jelinek névvel fölcímkézett - valahol az irodalom alatti mélységekben tenyésző és burjánzó - kórjelenséghez viszonyítani. Amelyet most a legrangosabbnak tartott nemzetközi irodalmi díj kísérel meg legitimálni, vélhetőleg és sajnos, nem egészen sikertelenül. Baudelaire világképe (meg oly sokaké a művészet múltjából) megszenvedett világkép, betegsége-betegessége az egészség hiánya, rémálmai azoknak az államoknak, azoknak az eszményeknek a helyébe nyomulnak, amelyeket a romantika rajzolt a létezés teljességéért rajongók szeme elé, immoralitása, sátánossága nem önmagáért való: az értékek elveszítéséről vall közvetett módon, de kétségbeesett szenvedéllyel. Baudelaire magával a művészi teremtéssel, sőt a forma klasszicitá- sával próbál valamiféle „ellensúlyt képezni” korának reménytelenségével és a személyiség veszélyeztetettségének érzetével szemben - hát a most oly méltatlanul mellé került ausztriai (mitől osztrák, vajon?) szerző? Baudelaire nevét Arany húzta ide, ebbe a beszámolóba, az az Arany János, a mi „Tóránk” szerzője (ahogy az emigráns Cs. Szabó László nevezi), aki a legelsők egyikeként szembesült a XIX. század közepének egyetemes európai-humánus válságával, s amely felismerés és érzület oly megrázóan és megragadóan ámyalja- sötétíti patrióta komorságát az 1850-es évektől. Azt a nemzeti és morális elkötelezettséget, amely nem engedi, hogy teljesen átadja magát a „létbe vetettség” korsugallatának, de amelynek felmutatását mégis alkalmilag költői kötelességének tartja. Arany jelzői, minősítései, riadalmának és undorának grammatikája az, ami átszól másfél évszázadon. Ez a száznegyven-valahány év az, ami összeköt és véglegesen elválaszt. Tehát: „se kapocs, se fék, se szabály”... Miféle műdarab is a megnevezett szerző, a friss Nobel-díjas legjelentősebb műve, A zongoratanárnő című szöveg, a- mely másfél évtizedig senyvedt az ismeretlenségben (1985-ben jelent meg), amíg ezelőtt három évvel filmmé nem írták át, hogy az idén egy hajdani természettudós örökségének kamataiból valamiféle jelentős summával értékeljék? A - hogy korunknak egy másik tetszetős hazugságára hivatkozzunk - „mindenről mindent tudó” internet a szerzőről olyanokat ír, hogy „igazi moralista”, hogy „szinte mindent tud az érzelmekről”, olyan tényeken örvendezik, hogy ő a harmadik Nobel-díjas, aki nő is, meg zsidó is, hogy munkái „különleges nyelvi erővel leplezik a társadalmi sablonok abszurditását és ezek elnyomó erejét”, bár az is megtudható, hogy Ausztriában bizonyos Jobboldali” körök jó ideje a „fészekberondító” jelzővel szokták illetni. Egy magyar író, akinek némi köze volt hajdan A zongoratanárnő le- fordíttatásához, s aki még emlékszik a magyar fordítás tökéletes piaci kudarcára, ma azt írja, hogy „ha a férfiak tudni akarnák, milyen érzés boldogtalan nőnek lenni, olvassák Jelineket”. A konzervatív olvasó, aki csak belepillant „a Jelinekbe”, hogy utána visszategye a polcra, s azután kezét feltűnés mentesen kabátjába töröl
